1.
A sötétlő véres kard
Síkra inti a magyart.
S a királynak jelszavára
Száguld honja oltalmára.
Mindenütt már fegyver csillog,
Páncél, dárda, lándzsa villog:
A nemesség lóra pattan
S bátran a törökre csattan,
Aki, dúlva telkeit,
Láncra fűzi híveit.
Hol Moravnak szőke árja
Nissza téreit bejárja,
Ott tanyáz az ellenhad:
Onnan csap le népzsarolva,
Szűzet, ifjat elrabolva -
Arra robban el Hunyad.
2.
Büszkén fénylik már a félhold
A magyar sereg felé,
Mely a tarral vívni lángolt
S bosszúcélját föllelé:
Készen áll az a vak dühében
Elbizottan erejében,
S mint közelgő vész moraja,
Mindég rettentőbb robaja.
Néz Hunyad, s komoly tüzében
Harcra inti táborát.
S végig futva érc sorát,
Győzelem kél nagy lelkében.
Nem rettenti őt a nagy szám:
Kürtöt harsant, pajzsa dörren,
Harc jelére kardja zörren,
S elzudúlva, mint a villám,
Tör Murat rab nemzetére,
S dől, kit egyszer karja ére.
Hősnyomán röpül magyarja
S a pogány rendét zavarja.
Mint terhes két fellegek
A forgószéltől zaklatva,
Vívnak most a seregek
Bús haraggal, vért izzadva.
Elbarnúl a nap sugára
A fakón kelő portúl,
S a csatázók vad zajára
Minden szikla elmordúl.
Száz irányban forganak,
Fel s alá hullámzanak,
Lándzsa pattog, nyílözön hull,
A ló horkant, ember jajdul:
Száz alakban sújt a vész,
Itt fő pördül, ottan kéz,
Vág, öl, ront, tör mindenik.
Testhalommá nő a sík,
S az enyészet zordon váza
Sorsokat gunyolva rázza.
Forrton forr a harc dühében,
Messze csöng az éles vas,
S elbámulva fellengtében
Néz alá a büszke sas.
3.
Hév dúltán a két bajhadnak
Hat nehéz órák haladnak,
S még vitézség és erő
Nem lön egymáson nyerő.
Elborúl Hunyadnak arca,
Ily soká hogy kétes harca:
Lángszemébül bosszúszikra
Szétlövell a csatasíkra.
"Győzni kiszt hazánk reménye,
Itt ne húnyjon hősi fénye!
Fel, vitézek, új vívásra,
Most utánam vég csapásra!"
Így dörög, s zászló kezébe'
Vágtat a tar sűrüjébe.
Elszánt népe lelkesítve
Új erőre s tűzre gyúl,
S kard-suhintva, nyíl-röpítve
A vezér után zúdul.
S elbőszülve, sort szakasztva,
Vérit ontva, vért fakasztva,
Testhantokra testet hány,
Míg nem tágul a pogány!
Ez gyéren fut nemsokára,
Éltét bízva gyors lovára,
Merre csak nyilást talál:
S zászlóit fennlobogtatva,
A győző utána száll.
Elfoglalva Nissza vára,
Lángözönben mindenütt,
S a pogányok vérútjára
Borzasztó világgal süt.
4.
Mindig távol- s távolabb hat
A futamló és űző had,
S mint nyáresti villanások
Hévség-szülte kék felhőkön,
Játszadoznak a tetőkön
Szerte fegyvercsillogások.
Elhangzott a had dörgése,
A bajtéren csendesség,
Csak a haldoklók nyögése
Kél remegve néha még,
Kik az édes léttül válnak,
Jégkeblén a zord halálnak.
Kora váltát szülejétül,
Váltát édes kedvesétül
Itten sínli egy vitéz:
Még utolsó pillanattal
Ama drága földre néz,
Hol szerelmes indulattal
Rengve hű karok között
Kéjrül-kéjre röpdözött.
Hasztalan vív ifjúsága,
Megragadja a halál,
És emléke s boldogsága
Nem mulandó éjbe száll.
Ott egy bajnok a fövényen,
És magát sebzett agyában
Vélve még a büszke ménen.
Levegőt vág, s elhunytában
Tág kebellel, sziv-feszűlten,
Vérkedvébe elmerűlten
Felszökik, s örömkacajjal
"Győztünk! győztünk!" harsog, s meghal.
Itt egy durva harc-magzatja
Hörgő ellenét szaggatja
Vég erővel kardot kap,
S még annak szívéhez csap:
Most imádság, majd szitok dűl
Sebtől tátongó mélyébűl
Míg elhúny lélekzete,
S vérbe fúlad élete.
Honja bátor védletében
Vég percén ott áll egy hős:
De a hit szelíd ölében
Lelke most is még erős:
Tetteit keresztülfutja,
Tisztét teljesítve tudja,
S így nyugodt szent végzetén:
S mint a nap szálló sugára,
Lebben szét a földi pára
A dicsőnek életén.
Mély porágyon elterűlve
Látni így a hőseket.
Üldözésök lángja hűlve,
Most örökre békesűlve
Egy föld issza véreket.
5.
Merre Haemusz kék ormával
S köd-leplezte homlokával
A magas felhőkbe nyúl
S néztit messze földre hányja,
Arra száll a harc iránya
S mindig távolabb vonúl.
S most az erdők sűrüjébe,
A barlangok éjjelébe
Rejtezett bolgári nép
Ismét a szabadba lép:
S részint visszatér lakába,
Melyet épen hagya el,
S most pusztán, hamvadva lel:
Sok tódúl a had nyomába,
Hol piroslik még a vér,
S földet vagy segédet kér:
Kit szelídebb érezet
S embertársa szenvedése,
Kit méltatlan díj nyerése,
Zsákmány s martalék vezet.
6.
Közepén a bús piarcnak,
Legdühösb helyén a harcnak,
Hintve annyi hűlt tetemmel,
Tarkán egy halom tűnik fel,
Hol a nap sorsát intézve,
Harcistenként szertenézve,
Félvilágot tartva válla,
Nagy Hunyad nem régen álla:
Most felűl a holtakon.
Kikre mérge csattogott,
Egy szép ifju fekszik ott.
Mint vitézi hamvakon
A leroskadt emlékkő,
Még döltében is dicső,
Nyílt sebén patakzik vére,
Köd borúlt vidám szemére,
Elzsibbadt érzéke már,
Ifju lelke késik bár:
Még liheg mélyen, halkan,
Még erében élet van.
Torda ez, kit a dicsőség
S halhatatlan hősi tett,
Melyért a nagy szív s erős ég
Harcveszélybe kisztetett:
S mint zászlósa a vezérnek
Megfelelt a bajnokvérnek,
Melyből fényre származott,
Melyre új díszt bokrozott.
Ott a halmon hű melyével
A hegyes tört ő fogá fel,
Melyet orzó gyilkos kéz
Oldalast Hunyadra sujta,
Amidőn az ostromvész
Mindent végcsapásra gyújta.
S Izsabég dölyfös tüzének,
Vad rohantu fegyverének
Győzni a szerencse ott
Csak muló reményt adott.
A roppant Egész, szemében,
Elmerűlve nagy tisztében,
A vezér nem látja őt,
A miatta vérezőt:
S néma bár, de szép tettével
Torda holt gyanánt maradt el.
Messze téren tétova
Száll s nyerít délceg lova.
Majd megáll s néz fül-hegyezve,
Kedves terhit kémledezve,
S őt nem hallva szózatán
Száguld a küzdők után.
7.
Esti bíbortűzben égnek
Erdős bércei a vidéknek,
S a nap válva nagy körétől
Csendes felségben leszáll,
S hegy, völgy fosztva lángszinétől
Kékellő homályban áll.
Édes illattal tele
Kél az alkony hűs szele
És enyhitő lengzetében
Reszket a lomb és zörög,
S a patak sebes lejttében
Most vidámabban csörög.
Harmatgyöngyök fényledeznek
Rengő zöld fűszálakon:
Csüggedt bimbók éledeznek
A kisűlt virányokon.
Most a rekkenő melegtől
Eltikkadt virágkebel
Csókolgatva langy szelektől
Kelyhét szebben nyitja fel:
Mint a szem, mely könnyűjében
Érző szív után tekint,
És a részvét lágy ölében
Édes nyugtot lel megint.
8.
Holttestek mellől kivéve,
Ékes nyoszolyára téve,
Egy magányos lak hűsében
Hol csendes nyugalma lön,
Torda eszméletre jön:
S mindjárt első érzetében
Kardhoz kap - de hő kezet fog,
Mely gyöngén ápolva hajlog
Vasterhét feloldani
S nyílt erét elfojtani.
S ím a bágyadt lámpafénynél
Áll egy szép alak fejénél,
Egy alak, mely bájvonzattal,
Egyszer látva, mint az ég,
Képzetünkben él mindég.
És derengő arculattal
Lesve mozdulásait,
Szívja be vonásait.
Barna fürtje omladozva
Lengedez hóvállain,
S leple félig bontakozva
Reng a szív hullámain.
Egy fejér sugárnak látszik,
Deli karcsu termete,
Melyen kéj-lehelve játszik
A tavasz víg szellete.
S a teremnek ajtajánál
Egy komor de tisztes ősz áll,
S hárfát tartva karjain,
E dal reszket ajkain:
*
"Kies gyöpön ki fekszik ott,
Homályba tört szemekkel?
Te vagy, bajnok? már elzugott
A harc, s te mégse kelsz fel?
Nincs koszorúd szép tettekért?
Tőlem ne várj szerelmi bért:
Nyugodj' akkor, vitézem!
Inkább halálod nézem:
S hullámként, melyet hajt a vész,
Te is majd úgy felejtve léssz."
"Van koszorúm szép tettekért,
Mely fényt övez fejemre:
De tőled várok édes bért
És írt égő sebemre.
Szép szűz, ne félj: a bajnokvér,
Földet mos bár, de égig ér:
A szerelem e színben
Lobog a hősi szívben,
S habár felejtett sírba kél,
Szerelme mint szép tette él."
9.
Mintha álom lepte volna,
Hosszu álom és nehéz,
S most az ég reá hajolna,
Torda a szép szűzre néz:
S a csatának mord dühében
Fenndörgött tüzes kebel
A kegyesnek bájkörében
Most lekötve, szót nem lel.
Néz - de mint a lét reménye
Benne újra éledez,
Akként minden érzeménye
Szent hálára gerjedez:
S bár utóbbi sorsa kétes,
Mert kevés bolgári szív
Volt itt a magyarhoz hív,
Sebje mégis kétszer édes:
Él Hunyad még, s általa!
S mint a földet-ébresztette
Hajnalcsillag áll felette
A vidék szép angyala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése