Ott a kéklő hegy tövében
Egy ér csörgve folydogál,
S partja füzes ernyejében
A hív csendes lakja áll.
Lengj e tájra, gyönge szellő!
Bús magányban ott küzdell ő:
Boldogabb te! fölleled:
Szállhatnék bár én veled!
Szállanék! de bájkörétűl
Tiltva, lép a sors elém,
Láthatárom elsötétül,
Végső búcsut int felém.
Lengj te hozzá, gyönge szellő!
Őt helyettem üdvözellő!
Mondd: nem húnyt el érzetem,
Bár elválni kénytetem.
És ha keble mély titokban
Könnyel-áztan ömledez,
S visszavágyó lángzatokban
Multja szépin tévedez:
Lengj körűle, boldog szellő!
S édes bún ha így éldell ő:
Gyengén súgva nevemet
Szentesítsd emlékemet.
S amidőn hűs alkonyában
Zeng az árva fülmile,
S lelke néma lágyultában
Ön szerelmit festi le:
Őt legyingesd, boldog szellő!
Rózsaillatot lehellő!
S lengve szívhullámain,
Tűntess fel szép álmain.
És ha lassun e tűz árja
Elhervasztja létemet,
S egy hideg kéz majd bezárja
Érte lángzó szememet:
Lengj te hozzá, esti szellő!
Sírfüvek között nyögellő!
Fogd fel vég fohászomat
S vidd melléje poromat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése