Túrmezei Erzsébet: Hazavár most is

Megint hazaindulok nemsokára.
Nagy, néma csend borult a kis szobára.
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.
Nincs már ott, aki eddig hazavárt.

Békülten kimondom: Elköltözött.
Nem lakik többé az élők között.
Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!
Szorongva leste, mikor érkezem.
S mikor egyszercsak elébeléptem!
úgy felragyogott az a kedves kék szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára
én olyan gyakran hagytam őt magára,
és neki fájt minden új búcsúvétel.
Körültipegett anyai féltéssel.
Amig csomagoltam és rendezgettem,
szeme kísért, csendesen ült mellettem.
S belesürítve minden féltő gondot,
néhány búcsúzó szóval annyit mondott!
Azután - egyszer ő is útrakelt.
Végső tekintetével átölelt,
és indult...hangtalanul, csendesen.
Elment, elment! Hiába keresem.

Ő utazott el! - ismételgetem.
Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn,
és most előrement és hazavár.
Csak egy kevés idő van hátra már.
S ha végetérnek próbák, földi harcok,
megint meglátom azt a kedves arcot
ott, ahol nem választ el soha semmi,
és soha többé nem kell búcsútvenni.

Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
de csendje is tud drága titkokat...
hogy vár, mint eddig, hogyne várna rám:
hazavár most is az Édesanyám.