Stefan George: Tájkép I.

Az év vad dicsfényén végigfut a
bús lélek, mely délben, egy rengeteg
erdőbe tévedt, ahol permeteg
sáfrány hull, rozsda és lomb bíbora.

Széles foltokban esőz a csalit
egy forrásra, mely sima s fekete,
s ahol már a homály zord jegyese,
egy hűvös-szemű fiú őrködik...

És a magányon át nesztelenűl
gyúl ágról-ágra és süllyed kusza,
nehéz sárgába az est aranya -
Majd sötét lombba sötét pára ül.

Éj-árnyak, bolyhos prém, nyujtózkodók,
ölelnek egy vérző tövisfalat:
sebzett kéz tapogatja az utat...
Bár szenderűlne végre a bozót!...

Dúlt szürkén ekkor felénk fény tör át
s újra ferengeni kezd a félhomály.
Széles gyeppel nyúlik egy sziklaszál...
De az ibolyás réten karcsu fák

dárdás törzsei állnak sorfalat:
az ívelt kék ezüstösen ragyog:
nedves szél emel langyos illatot...
Nyilt tengerre virágok hullanak.

/Ford.: Szabó Lőrinc/