M. Lermontov: Ha arany tengerét...

Ha arany tengerét elém önti a búza
s a hűs nyires a szél halk dalát figyeli:
ha fülledt dél elől a zizge lombba bujva
a szilva csak piros kis orrát dugja ki:

ha harmatosan és illatosan ragyogva
s meglopva az est vagy a hajnal sugarát
ezüstösen a mély árnyból kibontakozva
fürtös fejével rámköszön a gyöngyvirág:

ha a hideg patak a szakadékon által
bujkál és kanyarog és szüntelen kisér
és lélekzsongató, titokzatos szavával
messze hazájáról legendákat mesél:

akkor nyíló szivem már nem fekete börtön
s arcom felejti a ráncot, szemem a kínt,
akkor Istent látom az égben, és megint
hiszem: van boldogság a földön!

/Ford.: Szabó Lőrinc/