Molnos Lajos: Levél édesanyámnak

Napok óta gyűjtögetem magamban
a legszebb szavakat, Anyám,
de lám, a papírra leírva őket,
látom: be szürke
és fakó mindahány!...

Eltűnődöm, hogy is van az:
ha Te szólsz hozzám, babusgatnak,
kedvesen becéznek a szavak,
s a legegyszerűbb, leghétköznapibb
mondatban is ott vagy:
ott élsz tenmagad...

Örömeidet mind nekem adod,
s féltő gondjaiddal körülveszel,
óvod, vigyázod életem.
Bármerre járok, érzem: kezed helyett
utánam szálló szavaid
fogják mindig a kezem...

Hogy is van hát ez, hogy gyűjtöm
napokig a legszebb szavakat,
s mikor leírom, mindenik sután dadog,
s féltő-jó szavaid mellett
hozzád szóló legszebb szavam is
oly szürke és kopott?...