Hallottam róla már sokat:
úgy hívták: Lucy Gray.
S láttam egyszer a fák alatt,
amint eltűnt az éj.
Nem kellett néki társ, barát,
kinn élt a láposon,
így nőtt az édes-szép virág,
ilyen magányosan.
Fürkészd a hajnali mezőt:
friss még a nyúl nyoma,
surran a játszi őz – de őt
nem láthatod soha.
„Vihar, vihar lesz éjszaka,
siess a dombon át,
gyerek, lámpással hozd haza
a városból anyád.”
„Megyek örömmel, jóapám,
hisz délután van még,
az óra kettőt üt csupán,
és holdas lesz az ég.”
És apja nem felel neki,
rőzsét tör szótlanul,
inog a lámpás – megy Lucy ,
s a fény a hóra hull.
Mint könnyüléptü őzike,
a dombon úgy szökell,
porzik nyomán a hópihe,
füstként röpülve fel.
Vihar támadt nagyon korán:
a kislány bandukolt.
És domb fehérlett domb után,
s a város messze volt…
A boldogtalan pár rohan,
de Lucy nincs sehol.
Kiáltoznak a dombokon,
de ő nem válaszol.
Kutatják késő hajnalig,
s ím, látszik már a láp,
amott a ház, s a kis fahíd
pár lépéssel odább.
Búcsút zokognak a szülők:
„Fogunk még látni – Ott!”
S most meglátnak a hóban ők
két csöppnyi lábnyomot.
Követték Lucy lábnyomát
lejtőkön, völgyeken,
a tüskés, tört sövényen át
s a kőfal mentiben,
s egy tág mezőre értek el,
a lábnyom arra vitt,
mentek, egyet sem vétve el,
s előttük állt a híd:
s tovább vezet, tovább kisér
a parti friss havon –
s a deszkapalló véginél
csak megszakadt a nyom!
…Mesélik róla még sokat,
hogy él, s ha tűn az éj:
kinn jár a csöndes fák alatt
az édes Lucy Gray.
Hátra se néz, s míg hómezőn
és lankán kóborog:
magányos dal száll könnyezőn
s a szélben fellobog.
/Ford.: Gergely Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése