Páskulyné Kovács Erzsébet: Elmúlás

A vázámban egy hervadt virág
lehajtott fejjel áll.
Szomorúan hullatja szirmát:
a szívem jaj de fáj.
Minden elmúlik, ami szép volt,
minden csak álmodás.
Úgy tűnik, mintha nem lett volna
élő ez a virág.
- Könnyű szirmán omlott az illat
szobám tele van vele.
Ő volt a szépség és a mámor,
a nyár üzenete.

Az életünk is így múlik el,
lassan elhervadunk.
Észre sem vesszük, hogy egy kicsit
mindennap meghalunk.
Észre sem vesszük, hogy köröttünk
sárguló levelek:
Az elmúlást magunkban hordjuk
mi gőgös emberek.
Nem is látjuk meg egymás arcán
az őszi színeket,
- a ránkhulló napok terhe
bennünket eltemet.