Mentem a patakhoz és a partján
erdei százszor-szépet szedtem,
s kedvesem gyűrűjét a hullám
tajtékos árjába ejtettem.
Pukkantak nyomában vízgyűrűk,
megbontván a csengő víz selymét –
egy csuka elvitte a gyűrűt,
s vele a kedvesem szerelmét.
Elsurrant, eltűnt a víz alatt.
Búsongva mentem a mezőre,
s utánam kacagott a patak:
„van néki már új szeretője!”
Nem megyek táncolni azért sem,
a számon még égő csókokkal…
Eljegyzem magamat az éjben
a hullám-bóbitás habokkal.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése