Perceval Kondwiramur hitvese lett,
és megteremtette országában a békét és a boldogságot. A határokról messze verte
az ellenséget, a föld népe szorgosan törte az ugart, s ő hűséges asszonya
oldalán élvezte a földi jólétet. Szerették egymást. Ha elváltak, már alig
várták a viszontlátás örömteli pillanatát: ha együtt voltak, soha nem teltek be
egymás látásával. Mégis egy reggel Perceval ily szavakkal fordult asszonyához:
- Úrnőm, engedd meg, hogy
felkeressem anyámat. Régóta nem hallottam hírt felőle, él-e, hal-e az én drága
kincsem? Tudnom kell róla, ígérem, nem maradok sokáig távol.
Kondwiramurnak fájt a kérés, de nem
mondott ellent. Így indult új útra Perceval, szomorú árvaságban hagyva népét,
asszonyát. A lovag szívére keserű bánat nehezedett. A szépséges Kondwiramurra
gondolt, kinél különbet alig látott a föld. Fejét lehorgasztva, gyeplőszárát
lova nyakába dobva baktatott, amerre lova vitte. Irdatlan erdőkön, süppedő
ingoványokon vágott át, míg egy napon tükörsima tóhoz érkezett. A parthoz
halászok közeledtek, az egyik csónaknak közepén drága prémbe burkolt férfi ült.
Perceval megkérdezte tőle, merre találna éjszakai szállást. A férfi így felelt:
- Erre bizony harminc mérföldön
belül csupán egyetlen lakott hely van. Ma már nem juthatsz el máshová. Fordulj
balra, amott a sziklanyelvnél, és menj, míg kilenc meredek árokhoz érsz. Kiálts
ott fennhangon, az őrség majd leereszti a várhidat, és vendégem lehetsz. De el
ne vétsd az utat!
Perceval vidáman lovagolt a kilenc meredélyig,
és ekkor hirtelen csodálatos várkastély bukkant fel előtte. A büszke, soktornyú
palota megközelíthetetlen sziklacsúcson állt, mintha szellők szárnyán lebegne a
fényes magasságokban.
Perceval hangosat kiáltott, és íme,
a mélységek fölé karcsú, ívelt híd ereszkedett. A bátor lovas keresztülnyargalt
a hídon, és a várudvarra ugratott. Nem tiporták lovak az udvar gyepét, mert a
várban már évek óta nem a vidám tornajáték zaja, hanem a néma bánat uralkodott.
Előkerültek a lovászok, és megszabadították Percevalt fáradt lovától. Majd egy
nyájas lovag szobájába vezette. Itt lerakta vértjét, fegyvereit, s lemosta az
út porát. Ekkor tündöklő szépségű lányka jött érte, és a talpig vörös bársonyba
öltözött Percevalt a pompás lovagi terembe kísérte.
A terem mennyezetéről száz színarany
csillár ontotta a fényt, melyet megsokszorozva villantottak vissza a fényes
drágakövekből csiszolt falak. Száz szolga jött száz nyugággyal, rájuk lágy
párnát vetettek, elébük drága prémből készített, süppedő szőnyegeket terítettek.
Látszott, hogy a kastély ura, Anfortas, nem sajnálja a pompát. A
márványkandallókban illatos fa lángolt, s a középső kandalló előtt puha ágyon
pihent Anfortas, a Halászkirály. Véle találkozott a tóparton Perceval. S midőn
hősünk hódolattal köszöntötte a szomorú uralkodót, Anfortas nyájasan bólintott,
és egy mozdulattal hellyel kínálta ágya mellett.
A király szenvedő testét arannyal
átszőtt cobolyprém palást borította. Süvege csupa villogó drágakő, csúcsán
rubintgomb lángolt. Alig helyezkedett el Perceval a király mellett, felpattant
a terem vaspántos ajtaja, bevonult négyszáz lovag, és letelepedtek az asztalok
köré. A teremre gyászos csend borult, a férfiak komoran néztek maguk elé, midőn
egy apród megjelent gyászuk kútfejével, egy magasra tartott lándzsával. A
gyermek körbe lépdelt a termen, és borzalom, a lándzsahegyről megeredt a vér, s
a vércseppek végigfolytak a nyélen, s leperegtek az ifjú kezére. A lovagok
szemében könny fakadt, és hangos jajveszékelésben törtek ki, amikor a rettentő
lándzsa a közelükbe ért. A kis apród elérte az ajtót, gyorsan eltűnt, és ekkor
megenyhült a szomorúság is.
Most megnyílt a terem másik ajtaja,
s kezükben arany gyertyatartóba tűzött égő gyertyákkal, két skarlátba öltözött
szépséges hercegnő jelent meg. Nyomukban másik két hercegkisasszony lépdelt: a
király elé érve, mélyen meghajoltak, s az asztalkára szépmívű elefántcsont
állványt helyeztek. Nyolc bájos szűz követte őket. Egyikük achátból csiszolt
ragyogó korongot tartott, mellyel letakarta az elefántcsont állványkát. Utánuk
újabb leánykák jöttek, s a drágamívű lapra abroszt terítettek, majd faragott
ezüst késeket hoztak, hogy a Halászkirály elfogyassza étkét. Ezután
aranybrokátba öltözött lányok kíséretében megjelent Respanse de Joie, a
királynő. Kezében selyemvánkost emelt magasra, a vánkoson minden földi vágy
záloga, a Fény köve, a Grál nyugodott. Hozzá mérve minden földi fény csak
árnyéknak tűnt, és senki nem tarthatta kezében a szűz királynőn kívül, mert a
Szent Grál nem tűrte a hamist és a csalfát. A Grált csak az szolgálhatta, kinek
lelke tündöklőbb volt a nap sugaránál.
A királynő bókolva tette a szent
edényt a ház urának asztalára, majd egy kamarás aranymedencében vizet nyújtott
a kézmosáshoz. Valamennyi étel-ital a Grál csodaedényéből került elő, mert az
őrzőknek elég volt óhajtaniok valamit, egy titkos erő máris teljesítette.
Perceval csak ámult-bámult a csodák láttán, de nem akarta kérdéseivel zavarni a
Grál-lovagok lakomáját. Így hát semmit sem kérdezett, remélve, hogy
kérdezősködés nélkül is rájön a titok nyitjára. Míg a látottakon tűnődött, egy
fegyvernök díszes markolatú kardot tett elébe. A Halászkirály pedig így szólt:
- Fogadd el tőlem ezt az ajándékot.
Én hordtam e fegyvert, amíg a Végzet le nem sújtotta testem. Ha igaz ügyért
harcolsz, meglásd, e kard győzhetetlenné tesz.
A beteg király alig bírta kimondani
e szavakat, kínjai kiújultak, és elgyötört arccal hanyatlott vissza párnáira.
Ismét itt volt az alkalom, hogy Perceval megkérdezze szenvedéseinek okát: az
ifjú azonban hallgatott. A lakoma végeztével a szolgák leszedték a terítéket, s
a lánykák kíséretében eltávoztak. A teremben továbbra is néma bánat uralkodott,
nem csendültek a kupák, s a lovagok szót sem váltottak egymással. A ház ura
most megáldotta vendégeit, és ki-ki szállására vonult. Perceval is nyugovóra
tért, de álom helyett reggelig csak gyötrő lidércnyomás volt a társa.
A nap már magasan járt az égen,
amikor Perceval kiugrott az ágyból. A kastélyban néma csönd honolt, s Perceval
hiába kereste az apródokat, minden ajtót zárva talált - sehol egy lélek. Az
előcsarnokban egy asztalon sakktábla feküdt, arany- és ezüstfigurákkal.
Perceval a tábla elé ült, és íme, az aranyfigurák maguktól léptek. Perceval
lépett az ezüsttel, de csakhamar mattot kapott láthatatlan ellenfelétől.
Haragosan lesöpörte a figurákat, és kirohant a titokzatos kastély elé. Itt állt
lova pányvára kötve, de lovásznak nyomát se lelte. - Hé, emberek! - kiáltotta,
de még visszhang sem válaszolt. Hirtelen kürtszó harsant, és kiáltás hangzott a
vár fokáról:
- Aki nem várbéli, távozzék!
Perceval lóra kapott, és átugratott
a felvonóhídon. Ám a hidat láthatatlan kezek oly gyorsan vonták fel mögötte,
hogy majd az örvénybe penderült. Perceval haragosan nézett hátra, mire egy
láthatatlan apród megszólalt:
- Iszkolj innen, te liba! Elég kár,
hogy rád süt a nap fénye! Mondd, miért nem kérdezted meg a vendéglátódat? Most
elveszítetted jutalmadat.
- Mit kellett volna kérdeznem? -
kiáltott Perceval. De mintha sükethez szólna, választ nem kapott. Csak a kaput
vágták be mögötte nagy robajjal. Sűrű fellegek gyülekeztek, dörgött,
villámlott, szörnyű zápor kerekedett. Perceval sajgó szívvel baktatott az
esőben. Búcsúzóul még hátrapillantott, de a szikla és a vár nyomtalanul
eltűntek a szeme elől.
/Ford.: Román József/
