Ali Karasu: A barackfa

Kershir mellett, Dinek faluban élek,

én, a barackfa, egy kis ház előtt.

Egyszer virágzom minden évben

s ilyenkor boldogan, szerényen

hordom a pompás virág-keszkenőt.

Gyümölcsöm nem sok, pár marék talán,

s gazdám mégis büszke rám.

Mert ha jó a gyümölcsöt érlelő nyár,

jó asszonyom megrázza törzsemet,

szelíd barackjaim a földre hullanak –

csöpp fia sikong, nevet

minden baracknak.

Ilyenkor oly boldog vagyok s vidám,

mint esküvőre készülő leány

és az se bánt, hogy nincsen lombom, mint a fűznek,

hiszen az életem úgyis derűsebb:

nem bánt, hogy nem nőttem fel oly magasra,

mint egy-egy jegenye sudár alakja –

boldog vagyok, hogy mint kicsiny barackfa

Kershir mellett, Dinek faluban élek,

mint gazdáim, szegények.

Falumból három embert szeretek:

az asszonyt, a férfit s a gyereket –

oly csöndes és hallgatag emberek.

A legszebb hónap április:

puha a föld és üde, friss,

kivirít a kikirics,

zengi dalát már a csíz.

A jegenyék közt szél motozgat,

ide-oda hajladoznak

a faluban utcahosszat.

Április van – április,

fejem csupa virág:

záporozom üde-friss

szagát a légen át

azoknak, kiket szeretek.

Ahmednek hívják a kis gyereket,

az asszony neve: Fatima

és Ibrahim a férje.

Ahmed törékeny, sápadt, mint az anyja,

ki néha gondterhelten simogatja,

Ibrahim magas, de ő is sovány,

szeme szomorú, arca halovány.

Kicsiny, sivár agyagviskóban élnek,

még ablakuk is egy van: oly szegények.

Szobájukba olykor-olykor benézek.

Hálóhelyük egy ócska lószőrmatrac,

törött tükör hunyorog a falon,

öregen és szomorúan, vakon

és ha még sokáig kutatgatsz,

egy elnyűtt gyékényre is ráakadhatsz.

Ilyenkor óh be szégyenlem magam,

hogy itt állok vígan, virágosan.

Megint sötétben ültek tegnap este,

mert hold sütött s ez pénzbe nem kerül –

ültek, szemük maguk elé meresztve

szomorúan és reménytelenül.

A vacsorájuk hagyma volt s kenyér –

mert a szegény ember szegényen él.

Itt kinn fehéren csillogott az éj,

holdfénytől és virágtól volt fehér,

tavasz volt és boldogság mindenütt:

Fatima Ibrahim mellé feküdt,

de könnyes szép szemére nem jött álom,

csak forgolódott a matrac-ágyon.

A barackfa virága hull le először,

hullj hát le, virágom, hullj le a földre –

minthogyha friss hó hullt volna az éjjel,

köröttem oly fehér a pázsit zöldje

s ha lehull a virág fehérje:

zöld lesz a fák sörénye.

Eljő a június, tüzes a nap

és érlelő sugarai alatt

termésem egyre nő, nagyobb naponta,

a nap sugarát édességé bontja

gyümölcsöm, és olyan lesz, mintha csak

lépes méz lenne, vagy cukorka.

Minden évben legboldogabb napom,

mikor érett gyümölcsöm átadom

a kis családnak.

Maroknyi csak, igaz,

és szinte csak vigasz

Ahmed vékonyka kenyeréhez,

ki – szegény – mindig olyan éhes.

Barackfa vagyok csak, kicsiny barackfa,

de nékem is van bánatom, bizony.

Ibrahim munka nélkül van megint és

hiába ődöng kint a piacon,

az asztalára nem kerül kenyér,

az asztalára nem kerül olaj,

szegény ember szegényen él –

jövőre éppúgy, mint tavaly.

Sokszor tűnődtem, miért rossz a világ?

az embert mért nem hagyják élni,

legalább úgy, akár a fát?

Ibrahim most munka nélkül ődöng

és a három ember most gyümölcsömön él –

én vagyok nekik a hús, a cukor

és olykor – a mindennapi kenyér.

Az elmúlt hétfőn történt kora reggel

-      Ibrahim az ajtóban állt szegény –
hogy begurult egy hordóforma ember
s kegyetlenség villant át cvikkerén,
hogy meglátott engem a ház előtt
Viszonzásul dühösen néztem őt.

Papírt kotort elő és rászegezte

fájó, kampós szegekkel a törzsemre.

Mindenkinek, ki arra jár, rikoltja

a nagy plakát ingerlő sárga foltja:

„E fát lefoglaljuk adóba!”

Sírok, jajgatok, könyörüljetek meg:

hisz egyszer virágzom csak minden évben!

egyetlen kincse vagyok szegényeknek!

ha nem leszek, még elpusztulnak éhen!

Jajunk s jajom nem hallja senki meg.

Nem messzire jegenyék lengenek,

hajladoznak a nyári szürkületben,

míg engem,

ki minden kincse voltam egy családnak –

hat liráért tüzifának kivágnak…

/Ford.: Végh György/