Kosztász Várnálisz: A predesztináltak

A kocsmánk lent a föld alatt van:

káromkodás, füst járja át,

( gyenge mécs pislog a magasban.)

S iszogattunk, víg cimborák,

tegnap, akárcsak minden este,

a mérgeket nyakalva-nyelve.

Lomhán szorongtunk egymás mellett,

volt, aki a földre köpött.

Létünk egyetlen gyötrelemnek

íve, élet s halál között:

s bárhogy erőltettük eszünket,

jó napja nem volt életünknek.

Mert bár ragyogsz, te nap s te tenger,

az ég alatt s az ég felett –

s te hajnal, sáfrányszín szemekkel,

s rőt szegfűkkel, te szürkület –

távol húnytok ki, mint a holdak –

s e fény szivünkbe nem hatolhat.

Egyik apja tíz éve béna:

önnön maga kisértete –

másik nőjének tüdejét a

kór szedte szét ízeire –

Masi fia fegyház lakója,

s Javis lánya utca-rongya.

-      Szomorú rossz sorsunk a bűnös!

-      Isten, a minket gyűlölő!

-      Gonosz, átkos fejünk a bűnös!

-      A bor, eszünket elvevő!
Ki a bűnös? Egy agy se érti,
s egyetlen száj se mondta még ki.

Iszunk a vaksi kocsma-mélyben,

hátunk görbe, mint egy hatos –

és mint férgekre, nagy kevélyen

minden sarok reánk tapos –

gyáván ülünk, predesztináltan,

csodát várunk talán, hazánkban.

/Ford.: Végh György/