Benedek Elek Az aranyliliom

Volt egyszer egy fekete király. Az volt csak a hatalmas ember, két országa volt! Mind a két országnak fekete volt a földje: feketébb a koromnál. Fekete volt a király is, ragyogó fekete, azért hívták fekete királynak. Hanem a felesége! Az olyan fehér volt, mint a fehér rózsa! Fehér az arca, fehér a ruhája: úgy hívták, hogy fehér rózsa királyasszony.

De hiába volt a fekete királynak két országa, szépséges felesége, a koldus is boldogabb volt nála. Bántotta erősen, hogy nincs gyermekük. Lefektében, fölkeltében mindig csak azon bucsálkodott, tűnődött, kire hagyja majd a két országát, a temérdek sok kincsét.

Búsult a királyné is, de mennyire búsult! Két szemét vörösre sírta, s a sok bánat, bucsálódás ágyba fektette a fehér rózsa királyasszonyt. Két országnak ahány tudós doktora volt, mind összehívták, de a fehér rózsa betegségére nem találtak orvosságot. Meghalt szegény, megölte a nagy, erős szívbéli bánat.

Hej, sírt a király, keserves sírása fölverte a palotát, de sírhatott szegény feje: fehér rózsa királyasszony bizony nem hallotta. Pedig olyan szép volt még a koporsóban is, mintha csak élne, mintha csak aludnék!

A király palotája mellett volt egy virágoskertecske, oda temették fehér rózsa királyasszonyt. A király akarta, hadd lássa mindennap felesége sírját. Nem is múlt el nap, hogy ne látta volna. Reggel, ha felkelt, kiment a kertbe, ráborult a sírhalomra, s olyan keservesen sírt, mint egy gyermek. Esténként meg le-leült a sírhalom mellé, s ott virrasztott egész éjjel.

Nagy volt a szomorúság mind a két országban. Féltették a királyt, hogy felesége után hal. Mert a sok bánattól fehér lett a fekete király arca, mint a fehérített vászon, göndör, fekete haja fehérebb a hónál.

Így telt el kerek egy esztendő, hanem egy este nagy csuda történt! Amíg a király ott sírdogált a sírhalom mellett, egyszerre csak egy aranyliliom pattant ki a földből. Úgy ragyogott, hogy a király majd megvakult, amint rátekintett.

- Hát ez meg mi a csuda lehet? - sóhajtott a király.

De mintha a liliom is sóhajtott volna, úgy tetszett a királynak. Úgy volt, igaz volt: az aranyliliom sóhajtott, először gyöngén, majd egy kicsit erősebben, aztán egyszer csak megrázkódott, s hát - halljatok csodát - az aranyliliom kelyhéből egy gyönyörűséges szép kisleányka szállt ki, a liliom pedig eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

Nézte, nézte a király a kisleánykát, de nem tudott szólni, elállott a szava. Szakasztott olyan volt, mint fehér rózsa királyasszony. Fehér az arca, mint a fehér rózsa, a haja, mint a színarany. Aztán mit gondolt, mit nem a kisleány, a király ölébe röppent, ráborult a mellére, csókolta az arcát, kezét, s mind azt mondta:"Apám, apám, édesapám!"

Bezzeg csudálkozott másnap az udvar népe, mikor látta, hogy a király arca ismét fekete, de még a haja is. S hát, milyen jókedvű volt! Madarat lehetett volna vele fogatni. Összesúgtak-búgtak: vajon mitől vigasztalódott meg? Bizonyosan megházasodik. Talált szebbet fehér rózsa királyasszonynál. Az ám, talált egy kis aranyhajú leánykát, akinek arca éppen olyan volt, mint fehér rózsa királyasszonyé. Hanem hogy hol találta, azt ugyan senki lélek nem tudta. Megkérdezték a tanácsadó urak:

- Felséges királyunk, hol találtad ezt a kisleányt?

Felelt a király:

- Arra ne legyen gondotok! Elég az, hogy az én leányom, s mindenki úgy vigyázzon reá, mint a szeme fényére.

Na, telt-múlt az idő. A kicsi leányból nagy leány lett. Éppen olyan, mint fehér rózsa királyasszony. Nem is hívták másképp: kicsi fehér rózsa. Hetedik országból is eljöttek királyúrfiak, de annyian, hogy kitelt volna belőlük egy regiment. Mind a kicsi fehér rózsáért jöttek, mind érette esekedtek. De hiába jöttek, hiába esekedtek, kicsi fehér rózsa azt mondta, hogy ő sohasem megy férjhez, el nem hagyja az édesapját. Jöttek azután hercegek, akiknek nem volt sem országuk, sem hazájuk. Azt mondta a király:

- Válassz hát ezek közül, édes aranyvirágom. Amelyiket választod, itt marad a palotámban, s rátok hagyom mind a két országomat.

Most már nem mondhatta kicsi fehér rózsa, hogy nem megy férjhez, mert akkor el kell hagynia az ő édesapját. Hanem mindhiába jöttek-mentek a hercegek, kicsi fehér rózsa egyiknek sem mondotta: te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Hát, mindjárt megmondom én, hogy miért nem kellett kicsi fehér rózsának sem király, sem herceg. Hiszitek, nem hiszitek, egy pásztorfiú volt az oka ennek. Igen, egy szegény, rongyos pásztorfiú, akivel senki sem törődött. Reggel kihajtotta a juhokat a mezőre, este hazahajtotta. Még meg sem kérdezték: hol-merre legeltette a juhokat, erdőn-e, mezőn-e. De a kicsi fehér rózsa, alig pirkadott a hajnal, fölkelt a selyemágyból, szaladt az ablakhoz, s ha fölnézett a rongyos pásztorfiú, lemosolygott reá, de olyan édesen, de olyan kedvesen! Örült ennek a rongyos pásztorfiú, bár a világ minden kincséért meg nem merte volna szólítani kicsi fehér rózsát. Hanem este, amikor hazaterelte a nyájat, elővette furulyáját, s olyan szépen fújta, hogy kicsi fehér rózsának kicsordult a könny mind a két szeméből.

Így telt el a tavasz, így a nyár, s kicsi fehér rózsa még nem beszélt a pásztorfiúval. A hercegek pedig csak jöttek-mentek, versengettek egymással kicsi fehér rózsa kezéért.

Hát egyszer aztán mi történt? Az történt, hogy este, mikor a pásztorfiú hazatért a nyájával, kicsi fehér rózsa leszaladt elébe. Két kis kezét összecsapta, ugrált, mint egy kis mókus, nevetett, hogy csak úgy csengett az udvar. Aztán megállott a pásztorfiú előtt, s kérdezte tőle:

- Hallod-e, te pásztorfiú, mi van a kalapodon?

Felelt a pásztorfiú:

- Liliom, kicsi fehér rózsa kisasszonykám!

- Tudod-e, hogy ez aranyliliom?

- Nem én - felelte a pásztorfiú.

- Ó, te bolondos pásztorfiú! Add nekem!

A pásztorfiú levette a kalapjáról az aranyliliomot, s átadta kicsi fehér rózsának.

S kicsi fehér rózsa mindjárt feltűzte a keblére. Az ám, de amint tűzte, csak kicsit félrehúzta a ruháját, s hát a keblén éppen olyan aranyliliom volt. Igen, de csak úgy, mintha rá lett volna rajzolva.

Szólt a pásztorfiú:

- Most már két aranyliliomod van, kicsi fehér rózsa kisasszonykám!

- Jaj, hát te láttad? - sikoltott kicsi fehér rózsa. Fehér arca piros volt, mint a piros rózsa, s szót se szólt többet, fölszaladt a palotába.

Hát ezután mi történt? Ezután az történt, hogy kicsi fehér rózsa egészen megváltozott. Azt mondta az édesapjának, hogy most már férjhez megy, de csak ahhoz, aki megfejti a verset, amit ő ma éjjel kigondolt.

- Miféle verset? - kérdezte a király.

- Majd megtudod, édesapám, csak gyűjtsd össze, ahány herceg van a világon.

Másnap a király hírül adta az egész világon, hogy amelyik herceg az ő lánya kezét akarja, az jöjjön az udvarába, s annak adja, aki megfejti a kicsi fehér rózsa versét.

Na hiszen, nem kellett nagy hívás. Egy hét múlva tele volt az udvar hercegekkel. Csak úgy nyüzsögtek. Mikor aztán már egy sem jött, a király kiült a palota pitvarába. Mellette ült a leánya. Hófehér ruha volt rajta, de a keblén ott ragyogott az aranyliliom. Az, amit a pásztorfiú hozott. A hercegek szépen sorba állottak, s úgy várták kicsi fehér rózsa versét: Fölemelkedett aztán kicsi fehér rózsa, s mondta ezt a verset:

Volt egyszer egy rózsa,

haj, szép fehér rózsa!

Régen elhervadott,

el is elhervadott,

pora sincs azóta!

Mély gödörbe tették,

szépen elföldelték,

sírja fölé szállnak,

ottan meg is hálnak,

ottan meg is hálnak

aranyszárnyú lepkék.

Holdvilágos estén

- így hallottam ezt én -

kipattant a síron

színarany liliom,

haj, remegett szegény!

Fehér rózsa sírján

a liliom nincs mán...

Aki megtalálja,

annak leszek párja.

- Azt szeretni tudnám!

Hej, lett egyszerre nagy lárma, suttogás-buttogás. Egyik erre, másik arra beszélt. Mind tartotta az ujját, hogy ő tudja, mit jelent a vers.

- Hát halljuk sorban! - kiáltott a király.

S elkezdtek beszélni sorban. Valamennyi eltalált ennyit: az a fehér rózsa a királyné volt, a sírján liliom nyílt...az ám, de hol a liliom? Az egyik azt mondta:

- Ott van a királykisasszony keblén.

- Ez nem az - rázta fejét kicsi fehér rózsa.

A másik mondta:

- Te magad vagy az a liliom!

- Nem én vagyok - rázta fejét erre is kicsi fehér rózsa.

Mi bolondot beszéltek össze, istenem! Mikor aztán egyre csak rázta a fejét kicsi fehér rózsa, valamennyi herceg elkezdett zúgni:

- Csak bolondít minket!

- Az ám, lehet is fehér rózsából aranyliliom!

Hallgatott a király eddig, de most már ő is megszólalt:

- Hát most én mondom, hogy lehet fehér rózsából aranyliliom. Csak ki kell találni, hová lett.

Bezzeg hogy a király tudta, hová lett az a liliom. Hiszen csak mutatta volna meg neki előre a verset kicsi fehér rózsa, elárulta volna a titkot annak a hercegnek, aki neki legjobban tetszett. De most már késő volt.

- No, hát ha hercegek ki nem találják, jöjjenek ide közrendbeli emberek - mondta a király. - Annak adom a leányomat, aki kitalálja: hová lett az aranyliliom.

A hercegek nagy zúgással, békétlenséggel félreállottak, s előjöttek mindenféle szegény emberek. Kicsi fehér rózsa ezeknek is elmondta a verset, de bizony mondhatta százszor is, egy sem találta ki, hogy hová lett az aranyliliom.

Esteledett, alkonyodott, mikor már a kályhafűtő gyerekek is mind szerencsét próbáltak.

- Van-e még eleven lélek az udvaromban?! - rikkantott a király nagy mérgesen.

- Ahol jön a pásztorfiú! - felelték a cselédek.

Igen, éppen jött a pásztorfiú. Búsan mendegélt nyája után, és fújta furulyáját.

- Na, te kölyök - szólt rá a király -, hadd lám, te mit tudsz!

Megállt a pásztorfiú, illő tisztességtudással levette kalapját, s úgy várta annak a versnek az elmondását. Elmondotta neki a kicsi fehér rózsa. De mintha neki szebben mondta volna. Csengett a hangja, mint az aranycsengő, azután meg reszketni kezdett a teste, mint a nyárfalevél. Hátha ez se tud megfelelni okosan?

Gondolkozott, gondolkozott egy kicsit a pásztorfiú, aztán válaszolt ekképpen:

Hová lett a liliom?

Haj, szép aranyliliom?

Fehér rózsa kebelén,

mindjárt megtalálom én!

- Ohó, öcsém - mondta a király -, azt a liliomot más is meglátta, nemcsak te, de hol az igazi liliom?

Felelt a pásztorfiú:

Az igazi liliom?

Haj, szép aranyliliom?

Fehér rózsa kebele,

liliommal van tele!...

- Ördöngös fickó! - kiáltott a király. - Ez eltalálta!

S elmondta erre a király kicsi fehér rózsának a történetét. Hogy az a liliom, amelyből született, a keblére rajzolódott. De amíg ezt beszélte, kicsi fehér rózsa már ott állott a pásztorfiú mellett, megfogta a kezét, s azt mondta:

- Te az enyém, én a tied, szegény pásztorfiú, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Nyomban nagy lakodalmat csaptak, hét nap, hét éjjel tartott a lakodalom. A fekete király mindjárt átadta egyik országát a fiataloknak, halála után meg rájuk maradt a másik ország is. Lakodalom után a fiatal pár tojáshéjba ült, s a Küküllőn leereszkedett.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!