Egyszer a nyavalyás magánzóra, Rembrandt
régi, nevezetes műfestőre rájött a vágy, hogy cselekedjék: elment, elindult
előpénzt kérni, ebben folyt le úgyis egész élete, külön beteg volt azért, mert
már régen nem uzoválta (gyakorolta). Festett alattomban egy kis képet valami
maradék vászondarabra: sötétben villogó asztráltestet, ő maga sem tudta, mit,
és azt se, hogy polgári származásra kicsoda az illető. Érezte csak. És érezte,
hogy el kell adni, de csak úgy, hogy majd visszaváltja, ha jobb kerül. Hogy ezt
a festett rongyot végérvényesen megvegyék, valóban nem remélte.
Sok képe volt már ilyen módon az elszánt
gazembernél. Az illető kép-, hegedű- és spinett-szerszámkereskedőt Becker néven
írták be az anyakönyvbe annak idején, és ezen a néven nevezetes a
műtörténelemben is. De hamisítások vannak világszerte e nagy könyvben – és a
kereskedőnek szerencsére álneve is volt: Mosusz. Alkalmasint átható illata
miatt, mely ellenkezően hatott, úgyhogy a rendes képírók bár a pénznek a mai
természetrajza már ki volt fejlődve, hacsak nem kellett, nem is keresték föl.
De kellett Rembrandtnak legfőképpen és legsürgősebben.
Oldalvást, hogy az egyensúlyt el ne
veszítse, tántorgott a palotasorra, mert hol lakott volna másutt Mosusz, mint
itt, szemben a muzsikaházzal, amelynek csúcsíves ablakai tisztelettel néztek
bárányszemet az uzsorás ablakaival.
Az előlegkérő betántorgott a kapun, amely
pont úgy csengett, mint harmincöt esztendővel ezelőtt.
Mi sem változott! – szólt magához
Rembrandt, és kínjában röhögött. Remélte, nem találja otthon vagy elköltözött.
Esetleg el is takarították, egy-két öllel alább, ahová leköltözött az utolsó
időben csaknem minden ismerőse. Mosuszt sajnálta volna: arcátlanul gonosz és
kedves volt, mióta csak ismerte.
Szorongott, hogy kivitték már a zsidó
temetőbe. Eh, mit zsidó. Ha az volt, az volt. Lehet, hogy föníciai volt, vagy
abból az ivadékból való, akiknek már a magját sem ismerjük. Nos hát, Becker
Mosusz württenbergi német volt, és mielőtt műárus lett volna, egészen
ifjúkorában fiatal keleti leányokat szállított a szerelemfaló nagy orosz
városokba, de a kisebbeket sem vetette meg. Mint házasember jött vissza
Amszterdamba, és a szegény kis rossz nők után csaknem átmenet nélkül a művészek
és hasonló könnyelmű legények bőre vételére adta magát. Furcsa, de érthető
dolog, hogy a kettő majdnem összefüggő. Mosusz alapjában véve lenézte, sőt
nemegyszer tényleg le is köpte az eladásra kínált jó képet. Megcselekedte azt
egyszer magával a leydeni ténsúrral is, aki egyszer kis szentképet hozott neki,
ahol a szentek között majorság (baromfi) kaparászott a földes pádimentumon.
- Mi ez? Ez mi? Koldusbotra, akasztófára
akarsz juttatni! Ha az egyházatyák ezt meglátják! Piha! – és leköpte a képet,
sőt ezúttal nem adott előleget, talán csak ez egyetlenegyszer nem, pedig tudta,
hogy az előpénzen csak ő nyerhet.
Négy esztendeig nem is beszéltek ezután.
Igaz, hogy az ágensnek új, fiatalabb és főleg olcsóbb arckép- és műfestők
jelentkeztek.
Rendesebb emberek. Tisztábban is
öltözködtek. Nem durva mesterember-fiúk, hanem illatos patikus-fik. Rendes
céhbeliek, akik pontos időre szállították és liliomfehérre fényesítették ki a
hentesnék borvirágos arcát. Az igazba becsömörlött a holland köztársaság, és az
édes olasz hamisítás divatba jött. Jöttek az új legények, akik festmények után
festették a festményeket, és nem a közönséges élet után. És nem vesztek össze
senkivel.
Tánclépésben jártak, viszont az öregedő
Nagra-parti medve nem akart muzsikára táncolni.
Rosszul folyt a Harmensz sora, és Mosusz
nem volt rest ezt az alkalmatosságot jómaga javára értékesíteni. Nem lehetett
rajta keresni. Nem volt érdemes fönntartani az összeköttetést. És ha még
megalázkodott volna, udvarolt, hízelgett volna, óraszámra itt ült volna az
ágens officinájában. Elmaradt.
Annyi év után vajon fogadja-e most, és
hogy fogadja a betámolygót?
Beeresztette. És Rembrandtnak az volt a
fontos, hogy a műárus még megvolt, itt volt, szótlanul helyet mutatott neki:
- Ülj le, úgyis látom, hogy alig állsz a
lábadon. Hallottam már mindent, hallottam – szólt a szokottnál is rekedtebb
hangon. Abban a mértékben, ahogy a pénze mind jobban csengett, a hangja mind
fakóbb, csaknem fahangú lett. Süketebb is. Azelőtt, ha valami tűrhető üzletről
volt szó, minden hangot meghallott. Most már, úgy látszik, ez se izgatta. Az
úgynevezett tisztesség lépett előtérbe, és az a valaki, aki a betűket iderakja,
valóban kétségbe van esve, hogy retrospektíve nem tud valami igazgató féle
címet adományozni Becker polgárnak.
Rembrandt kiabált:
- Te a régi vagy, te a régi kedves Mosusz
vagy. Látom, most is megnyálazol mindent, a pénzt is, a papirosokat is, a magad
tenyerét is, magad száját is. Miért?
A képkereskedő nem felelt, annál jobban
nyálazta, számolta a különféle valutákat, és még a szokottnál is édeskésebben
rosszkedvű volt. Ráripakodott a barátjára. Mert mi természetesebb és szebb,
hogy egészen addig, míg teljesen el nem esett, legkedvesebb barátjának nevezte
az öreg piktort. Most is tegezte.
- No, ugyan terólad szépeket beszélnek
Amszterdamban! Tudod-e, jobban utálnak, mint a varangyos békát!
Rembrandt téglavörös lett, hirtelen méreg
– pedig nem volt mérges – fogta el, kedve támadt, hogy behorpassza a másik
kopasz homlokát, de lecsitult.
„Ennek a szaracénnek igaza van – gondolta
-, csakugyan, engem utálnak, de mennyien és miért? Csak azért-e, mert nem
lehetett velem csinálni semmit, amit ők akartak? Mert nem engedelmeskedtem
senkinek se. Makacs voltam.”
Elhallgattak. A két ősellenség nem nézett
egymásra, belülről szemlélték egymást mély megvetéssel. Az alkusz
türelmetlenkedett, szeretett volna a haszontalan embertől megszabadulni, ingyen
melegedett nála a jó illatú, meleg szobában. Szép és jószagú virágok voltak a
Mosusz asztalán, elfogyasztja ingyen a rossz szagú csavargó. Feléje fordult:
- No, mi jót hoztál? Mit akarsz? Azt,
remélem, tudod, hogy a kép és a papiros nem kell senkinek se, még ha fizetnek
is rá. A házak tele vannak, nincs hely a pincékben se, konyhákban se, a
pervétákban se. Ha valami csinos új holmid, de csakis új, régi nem kell,
ilyesmid ha volna eladni való? Olyan ruhadarabféle, amilyent az orvos uraknak
szoktál festeni volt, amíg becsületes ember voltál?
Most már sértegette is, mert ingyért
bánhatott vele úgy, mint a kutyával, ha mást nem lehetett rajta keresni. Most
már csakis ezt.
Rossz ember azért nem volt Mosusz, és
azt, hogy igazán rossz valaki, még nála ezerszer rosszabbra se lehet úgy
egyszerűen és biztosan rámondani. Hogy lehetett volna Mosusz gonosz, amikor jó
volt a saját gyermekeihez? És ez mégiscsak a fő dolog. Vagy nem? Nem!
A mosuszillatú most arra gondolt, hogyan
lehetne ettől a haszontalan férfiútól valami hasznos dolgot a gyermekei számára
megszerezni? De mit? Mit?
- A fiad, Titusz, a szép, akit hercegnek
neveltél, hallom, meghalt. Kár, rosszul nevelted. Agyonitta magát! – szólt gyengéden,
mert arra gondolt, hogy az egyik puklis lányát, míg fiatal volt, most
elvétethetné a tönkrejutott jó ismerőse elzüllött fiával. Az egyiket majd
talpra állítja, a másikat meg kineveli. Mindjárt kész volt a tervvel:
egyáltalán az aszú-koponyában úgy születtek a tervek, mint a nyű.
- Emlékszel a kislányomra, olyan nagy lett,
mint amilyen a fiad lett volna. Olyan szép lett a lány, amilyent te nem láttál!
– dicsekedett az apa.
- Emlékszek a szemére, olyan volt, mint a
fekete virág. És tüze is volt, mint a fekete gyöngynek! – szólt Rembrandt tompa
hangon. A szempárra emlékezett is, a szívébe volt belevésve. És arra is
emlékezett, hogy nagyon kedves és jó is volt, és nemegyszer kötött üzletet
Mosusszal a lánya miatt, mert nem hihette, hogy ennek a kedves púposnak a
nemzője végképp ocsmány legyen.
- A háta megjavult a kis tündérnek? –
kérdezte kérencsélő, és e pillanatban már nem is volt eszében a kérdés.
- Az, az a semmiség? Kinőtte.
Kigyógyíttattam, ki fogom gyógyítani. Pénzkérdés, tehetem. Vele, miatta semmi
bajom, gondom nincs.
- Hát a fiad? Patikárius vagy orvos lett?
- Mind a kettő. És temetésrendező is. Mind
a három jobb együtt. nem nevettek.
- „A három kis kék koporsóhoz” című üzlet
az övé – folytatta a kereskedő a dicsekvést. Majd meg hirtelen elkeseredett:
- Egy baj van, a fiamnak nincs hullája, nem
kap Amszterdamban. Még a szegények se adják oda: ha van nekik, elássák és
büszkék rá. Így nem tanulhat tovább, nem gyakorolhatja magát. Te, Rembrandt,
hallom, csak koldusokkal és koldusnőkkel barátkozol, talán kommendálhatnál
nekem egy jó holttestet. Talán tudsz. Nem kívánom ingyen.
- Tudok, magamat! – felelte a rossz anyagi
viszonyoknak örvendő festő, nevettek hozzá, de komolyan gondolta.
- Hogy gondolod? – kérdezte Mosusz meglepve
egy kissé, de csak egy kissé.
- Úgy, ahogy mondom. Képet úgysem veszel
tőlem, előpénzt úgyse adsz, eladom neked a holttestemet. A lelkem, ha van –
sokan, sőt a biblia is azt mondja, hogy van -, majd csak kiszabadul a fiad kése
alól, mint ama olasz Tintoretto Robusti Szent Márkusa! (Az a kép! Láttam a
képet!) A fiad a húsomat fölvagdalhatja, a fejemet kettéfürészelheti, a
csontomat akár a kutyáknak dobhatja, úgyis azoknak való! – szólt száraz és
éppen nem érzelmes hangon a festő.
- No, ne! Kisebbíted magadat, rosszkedved
van, meggondolod te még a dolgot. Nem tudom, nem ütközik-e ez a törvénybe. A
törvényt tevő polgárokat, tudod, tisztelem. Minden szavuk szent nekem, isten
ments, hogy a legkisebb hibát elkövessem még a fiamért is! Pedig hogy szeretné,
mennyire kívánja. És neked külön is az elmúlt híredre nézve, hasznod volna
abból a dologból. Keresnék valami fiatal festő-mesterembert, aki lefestené a
fiamat boncolás közben – és melléje téged is. Neked nem fájna, és megint híres
ember lennél. Projektem, az van nekem!
Egyszeriben ott volt, megszületett a
terv. Rembrandt a maga vörös kezével a karvaly mancsát megfogta, megrázta:
- Mit adsz, mennyit adsz, mennyiről adjak
írást? És hogy szóljon, te mondjad!
- Írjad a kvétanciát úgy, ahogy te akarod.
Nyugtatót adni pénzről – és elkölteni, elszórni – azt tudsz, az a te
mesterséged. Ne sokat teketóriázzunk. Nem komoly dologról van szó. Ez nem üzlet
nekem. Csak egypár szót, hogy nem ellenzed, beleegyezel: hogy a fiam, a medico,
jogosítva lesz, ha a sor rákerül – mindenkinek meg kell halni úgyis, de ne
siess, élj miattam száz esztendeig…Írod? Nem tréfálsz?
- Nem. Írom. Már itt is van. Én, Rembrandt
van Rijn, eladom a holttestemet Becker Fülöp Cidnek…Úgy hívják?
- Jól emlékszel. De még egy új neve is van
most, mint doktor. Mosusznak is hívják.
- Tehát Mosusz medicónak, okulás céljából,
semmi rossz gondolattal az illetőre nézve. Egyébként testemet és lelkemet
dicsőséges Leyden város kegyelmébe ajánlom.
- És az Istennek is! Ezt tedd bele, hogy az
eklézsiával baj ne legyen.
- Csak a temetést megfizessék. Van porzód
itthon, aranyporzód, mert az ilyen írásra az kell.
Mosusz odanyújtotta a valóságos katarina
aranyból készült porzót. Rembrandt az írást szépen behintette, és a másik
markát odatartotta.
Gyöngén potyogott a Karolinen-Gulden,
végre is az eladó kéz fáradt ki, megelégelte a nem nagy, de nem teljesen kicsi
summát.
És akkor, amikor kitámolygott a
műárustól, Rembrandt némi megelégedéssel szólt magához:
- Ingyen kaptam tőle pénzt! Ingyen
daraboltat föl, ingyen takaríttat el, és ingyért nem temetnek el élve. Milyen
gazember vagyok én – becsaptam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése