Dan Andersson: Dal

Tavasszal ébredt föl bennem a szerelem,
s fülelve a parton a hullám játszi beszédét,
lopózva éji harmatos füveken
ízleltem az ifjúság erdei mézét.

A Paiso folyónál gyújtott föl a szerelem,
hol lazac és csuka csobbant a part peremének,
s egy dal bomlott szét akkor a vizeken,
valami mámoritó, szép regösének.

Azóta fellobban a vérem minden tavaszon,
mintha egészen újjáforrni akarna,
a dal száll részegen és szilajon
s kigyúl a mennybolt, s ég a hegyalja -

de szeretni többé nem fogok soha úgy,
ahogy a Paiso mentén a rózsák közt szerettem,
szerelmem őszbe borult, üszkére hamu hullt,
s erdei mézet sem lelek a vén ligetekben.

/Ford.: Bernáth István/