Ezer szál fűz össze barátaimmal -
miért hát e vak magány az ég alatt?
Szeretem, ami kezemből elillan,
szeretem, amit rejt a pillanat.
Most kórház őriz, kerti hűs sötétség,
nagy hallgatás s az ágy, el sem ereszt.
Szeretem az árnyakat s az éber éjfélt,
szeretem a csöndet, ha dalba kezd.
Lámpása ég a park felett a Holdnak,
csillog sugára függönyfátyolon át,
és hallgatjuk, mi, kíntól megtiportak,
a természet fönséges himnuszát.
Megjött az énekesek legnagyobbja,
jött, hogy fájdalmunkat űzze el.
Zene szólal, s felsóhajtok dadogva:
Édes csalogány, csak búgj, csak énekelj!
Mely Édenkertből zengsz te, égi zsoltár,
szobámba, s mért, hogy így elandalítsz?
Mikor születtem éppen így daloltál
egy sápadt asszonynak, anyámnak is.
Május volt akkor is, éjszaka történt -
titkunk azóta is titok maradt,
pecsétjét fel még azóta se törték:
hangodba pólyáltad sírásomat.
Bár lennék olyan, mint te, mindhalálig,
te váltig láthatatlan énekes!
Csúful járt s jár, ki tőrbe csalni áhít,
balútra lépett s lép, ki lopva les.
Nem látott senki még, hogy rút-e, szép-e,
vajon milyen vagy, tán csak fönt a lomb...
Holnap rigó fütyöl a nyári éjbe,
te meg egy csűrban némán hallgatod.
Kicsinynek lenni, ó, taníts meg engem!
Jön majd az ősz, s én, zord idők fia,
magam leszek. Majd szétfeszíti mellem
e májuséji szent melódia!
Ó, csalogány! Gyermekkor röpke társa! -
és fáradtan hanyatlom vissza már
az örök, személytelen hallgatásba...
De könnyen meghalnék ez éjszakán.
/Ford.: Bernáth István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése