Krüzselyi Erzsike: Vigasztaló

Csak nem hallgatsz az én szivem
Esdő kérő vigaszára,
Pedig az én lelkem is van,
Mint a tiéd, olyan árva.
Oh ne mondd, hogy mély gyászunkra,
Bánatunkra vigasz nincsen,
Hiszen él a mennyországban
A jó Isten, a jó Isten!

Mióta állandó boruval
Reád terült a fájdalom,
Megtelt a szived fájó buval,
Szegény jó édes angyalom.
Magad is vigaszra szorulva
Nem vigasztalsz már engemet.
Nem félsz-é?, hogy a bánat sulya
Még mindkettőnket eltemet?

Tudom, hiába vigasztallak,
Az én szavam már mit sem ér,
Jobb volna tán, ha sírni hagylak
Szived ha tavaszt nem remél.
Lelkedre ült az ősz borúja,
Mint lomha szárnyú kis madár,
De én reménykedem, hogyha ujra
Zöldül a rét még tova száll.