Megismertem a csöndet, sokféle csöndet: tengerek és
csillagok
csöndjét, a nagyváros csöndjét, mikor egy pillanatra
megáll,
a férfi és a nő közötti csöndet,
csak a zenével kifejezhető csöndet,
az erdők csöndjét, mielőtt zúgni kezd a tavaszi szél –
a betegek csöndjét,
ahogy körülpillantanak a szobában révedezve –
és most megkérdem: van-e nyelv, van-e szó
a roppant mélységeket kifejezni?
Az erdők vadja üvölt,
ha a halál megkaparintja a kölykét.
De mi szótlanul, hallgatag állunk a tények előtt, -
ilyenkor nem tudunk beszélni.
Egy rokkant katona üldögél a fűszeres előtt.
S egy kiváncsi fiú faggatni kezdi:
„Mi történt a lábaddal, apó?”
S a rokkant katona döbbent, néma csendben ül,
mert cserben hagyják emlékei,
mert nem jut eszébe a gettysburgi csata.
De jókedvet erőltet és
csak ennyit mond: „Fölfalta egy medve!”
A fiú eltátja a száját, míg az öreg
szótlan-erőtlen újra éli képzeletében
a puskák fellobbanó lángját, az ágyúk dörejét,
a haldoklók sikolyát,
ahogy ott feküdt köztük a földön,
a sebészeket, csonkító késeiket,
véget-nem-érő napjait a kórházi ágyon.
De ha mindezt szavakba tudná önteni,
művész lenne, bizony.
De ha művész lenne, még mélyebbek lennének sebei,
miketvégülis nem tudna szavakba önteni.
Megismertem a roppant gyűlölet csöndjét,
a halálos szerelem csöndjét,
a lélek végtelen-nyugalmú csöndjét,
a megkeseredett barátság csöndjét,
s a lelki válságok pokoli csöndjeit,
miknek gyehenna-tüzein megtisztul a lélek,
s eléri az élet magasabb birodalmát –
kifejezhetetlen látomásai szárnyán.
Tudok az istenek csöndjéről, akik szavak nélkül is megértik
egymást,
és tudok a vereség csöndjeiről,
az igazságtalanul elítéltek csöndjeiről.
A haldoklók csöndjeit is ismerem, ahogy
némán, rémülten kezünkbe fogóznak.
Ismerem az apák és fiúk közötti csöndet,
mikor az apák nem tudják megmagyarázni az életüket,
még ha félre is értik őket értük fiaik.
Megismertem a csöndet a férfi és az asszony közt.
Tudom, milyen az elbukottak csöndje,
s hogy micsoda roppant csönd borul
a leigázott népekre, a legyőzött vezetőkre.
Lincoln is ismerte a csöndet,
ha sanyarú ifjúsága eszébe jutott,
s micsoda csönd volt Napoleon csöndje
awaterloo-i ütközet után!
És az Orleánszi Szűz csöndje,
amit csak egyszer tört meg a máglyán: „Irgalmas
Jézusom!”
S e két szóba belesűrűsödött minden bánata-reménye.
Tudom, hogy eljő az öregkor csöndje is,
mikor a bölcsek nyelve béna lesz, mert nem tudják
érthető szavakkal kifejezni az élet iszonyú áramát
azoknak, akik még át nem élték ütemét –
és tudom, ismerem a holtak csöndjét is.
S ha mi, akik élünk, kiknek megadatott a szó,
legmegrázóbb élményeinket nem tudjuk kifejezni,
ugyan miért döbbenünk meg azon, hogy a holtak
nem beszélnek nekünk a halálról?
Egyszer még sokat mond nekünk a csöndjük,
ha lefekszünk közéjük a sírba.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése