Francis Jammes: Szeretem a jó...

Szeretem a jó szamarat,
mely a bokrok mentén halad.

Fél a méhektől szörnyűképp,
mozgatja két csacsi-fülét:

cepeli árva utasát,
két oldalán két árpa-zsák.

Ha jő egy árok, egy üreg,
aprózva, szorgosan üget.

A kedvesem csak neveti
s mivel poéta, megveti.

Pedig szegény mindig mereng,
a szeme bársony, enyhe csend.

Hát azt mondom, kis édesem,
te nem szeretsz ily édesen:

hisz ő a kék ék szamara.
Jézust is vitte valaha...

És az árvának az egész
öröme az, hogy heverész,

ha este elpilledt szegény,
ledől szalmás fekvőhelyén.

A napja munkában telik
reggeltől késő estelig.

A te kezecskéd mit művel?
Babrál a cérnával-tűvel...

De a szamár csupa marás:
megcsípte a légy, a darázs.

Annyit kocog, bóklász, tipeg,
hogy elfacsarja a szived.

Mit ettél, drága lányka, most?
- Cseresznyét ettél, ropogóst.

Neki az árpa drága kincs,
gazdája kódis, árpa nincs.

Kötelet rág egykedvűen,
aztán elszundit a fűben...

Te nagyra látsz, kis édesem,
nem tudsz tűrni ily édesen.

Én szeretem a szamarat,
mely a bokrok mentén halad.

Haj, a szivem érted eped:
ugye, e szó tetszik neked?

Mondd, a szavadra vessek-e,
és sírjak-e, nevessek-e?

Menj a szegény csacsi után
s mondd meg, hogy lelkem is bután

kószál, nagy utakon bolyong,
az is ily jó és ily bolond.

Kérdezd meg, arcra essek-e
és sírjak-e, nevessek-e?

A csacsi bölcs, nem is felel:
mellettünk csöndesen megy el,

csak a virágos útra néz,
mely csupa rózsa, csupa méz.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/