Gábor Andor: Régi buta nóta

Az őszi park útján dombbá sodort
Rozsdásan sárga levelek közül
Berzengő tollu friss madárcsoport
Szárnyát próbálja, ugrál és örül.

A hűvös esső halkan hulldogál,
Szeptember könnye arcomhoz tapad:
Búsan, mint ősszel elhaló bogár,
Nézem, mily víg a kis madárcsapat.

Én jobbágy lettem, jobbágynál rababb,
Nekem már nincsen semminő jogom,
Nekem már költözködnöm sem szabad,
Leélni létem börtönben fogom.

S e madarak szárnyalnak szabadon,
Hazájuk mindenütt nyár, s mindig az.
Hogy régi dal ez, nem is tagadom,
De nékem most új, mert most lett igaz.

Elnézem őket és némán sirok:
Részvéttelen tanúi ennek ők.
Engem körülvesz kín, köd és nyirok,
És messze, messze, messze mennek ők.

Hol napsugár van, forró és kövér,
S kitárják torkuk tarka énekit!
Csodás, hogy nem kell nékik útlevél,
És vizum - vizum! - az se kell nekik!