A gyerekek künn jártak az erdőn. Szép az
erdő májusban. A fák akkor bocsátják ki a levelüket. A fű tiszta, gyönge zöld.
Imitt-amott a szelíd sárga szentgyörgyvirág aláhajló fürtökkel várja a méheket:
Gyertek, gyertek, méhecskék!
Adok nektek mézecskét!
A méhek oda is mennek. Körülmuzsikálják.
Ez tetszik a szentgyörgyvirágnak.
De persze nincs pénze. Ha pénze volna, az
nem is kellene a méhecskének. Jobb a méz. Igaz-e, gyerekek?
Ahogy javában szedik a
szentgyörgyvirágot, egyszer csak fölkiált a Pista gyerek:
- Nini, mi van itt, milyen szép fehér
virág! Olyan fehér, mint a tej.
A nagyapó megállott a virág mellett, és
így szólt:
- Jól mondod, fiam, hogy olyan, mint a tej,
mert úgy is hívják ezt, hogy madártejfű. Érdekes virág ez. Csak délben nyit.
Máskor bezárja a virágát. Úgy is hívják, hogy úri virág, mert régente az urak
ezzel gyógyították a zúzódásból keletkezett sebüket. Meg úgy is hívják, hogy
vadhagyma, mert a gyökere olyan, mint a vereshagyma, és az íze is hasonlít
hozzá. A pásztorok meg a vadászok, ha nincs hagymájuk, ezt főzik bele a
levesbe. Ássátok csak ki vigyázva, gyökerestül, majd otthon mutatok valamit.
A fiúk kiásták a szép fehér virágot, és
otthon cserépbe tették. Persze dél már elmúlt, és a virág zártan maradt.
- Ha akarom, kinyílik a virág – szólt a
nagyapó.
- Magától?
- Magától, meg anélkül, hogy hozzányúlnék –
felelte a nagyapó.
Édesanya éppen vasalt. A nagyapó elkérte
tőle a meleg vasalót, és odatartotta kétujjnyira a virághoz.
És íme, a bolondos kis fehér virág
lassan-lassan fölnyitotta a szirmait: egy perc múlva nyitva állott minden
virága.
Azt gondolta, hogy dél van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése