Izlandi népmese: A holdvadászok

Izlandban történt, messze északon, egy kis falucskában. Egyik este egy fiatal eszkimó megpillantotta a holdat a közeli hegy fölött. A fiatal eszkimó azt hitte, ha fent volna a hegy tetején, meg tudná fogni a holdat, és legurítaná a völgybe, a falujába. S ugyan milyen pompás volna, milyen csodálatos volna, ha hosszú téli estéken ott lenne jégkunyhójában, a keze ügyében. Ekkor még az se lenne baj, ha az olajmécsesből kifogyna a fókazsír, hiszen ez a szép, gömbölyű képű holdvilág nagyszerűen ellátná a lámpa feladatát.

És mert igen jószívű volt az eszkimó legény, azt is kigondolta, hogy nem is egymagának tartaná meg a holdat, hanem az egész falué lenne. Roppant nagy jégkunyhót építenének, amelyben mindenki elférne, és akkor mindannyiuknak világítana a hold. Ezért összegyűjtötte az összes számba vehető eszkimó legényt. Mindannyiuknak tetszett a pompás ötlet, úgyhogy nagy csapatban, jókedvűen, énekszóval indultak neki a hegycsúcsnak, hogy megfogják és legurítsák onnan a holdat.

Mire azonban fölértek a hegycsúcsra, a hold már nem volt ott, elúszott előttük a levegőbe. Ott lebegett fent az égbolton, úgy látszott, hogy nem is messzire tőlük, de hiába nyújtogatták utána a karjukat, egyikük sem tudta elérni, mindannyiuknak rövidebb volt a karja.

Akkor valamelyiküknek az jutott eszébe, hogy talán egy másik hegycsúcsról könnyebben elérhetnék. Mert bizony nem szerettek volna szégyenszemre a hold nélkül hazamenni.

Leballagtak hát a hegyről, és ahogy leértek a völgybe, megint felnéztek az égre. A hold most valóban egy másik hegy legmagasabb csúcsán tündökölt. Nekiiramodtak hát ennek a hegynek is, de mire fölértek, ugyanúgy jártak, mint először: a hold megint csak elúszott előlük az égre: és egyiküknek sem volt elég hosszú a karja, egyikük sem tudta elérni. Megjárták így a környék valamennyi hegyét, de a holdat nem tudták megfogni egyetlenegyszer sem. Ekkor egyiküknek az jutott az eszébe, hogy hátha fél tőlük a hold, és azért menekül el mindannyiszor előlük. Mézesmázos csalogató versikét kezdett el dúdolni feléje, és a többiek valamennyien együtt énekelték vele:

Gurulj hát a zsebünkbe, hold koma:

vajas kenyér vár, pompás lakoma!

A hold azonban nem nagyon akart a legények zsebébe gurulni, és úgy látszik, még csak vajas kenyérre sem fájt a foga, mert hiszen minden egyes alkalommal megszökött előlük, jót kacagva együgyűségükön. Holtfáradtan mentek haza, szégyenszemre a hold nélkül az eszkimó legények, és ezért nem építették meg azt a nagy-nagy, pompás jégkunyhót, amelyet elképzeltek maguknak, ha majd megfogják a holdat, és bizony azóta is fókazsírral világítanak a hold helyett. S talán jól is van ez így, mert legalább a hold megmaradt mindannyiunknak.

/Átdolgozta: Végh György/