Egy régi júniusra gondolok ma:
emléke fölragyog. Fehér országút
villan s két oldalán porlepte fű,
szelíd, alázatos cikóriákkal,
s mögötte alkonyul a messzeségben.
A dicső folyam hűvösen lehel rám,
a zöld Duna. Zümmög-zümmög fejemben
sok bánat, sok dal, ódon ballada –
egy arc, egy mozdulat, lányok, fiúk
tűnnek föl, kik tebenned bíztak egykor –
te voltál hősük, kedvesük, folyam.
Tűnődve ballagok, halkan dúdolva
egyszerű soraim. S váratlanul
szemem szikrázva és káprázva botlik
egy temető fehér falába, mely lent
a völgyben alszik. Méla ciprusok
lobognak itt az ég felé, akár
áldozati tüzek hűs lángjai –
fejüket lehajtván a könnyű szélben.
„Ti névtelen, ti víz-sodorta
holtak,
nyugodjatok békében.”
Egy régi júniusra gondolok ma,
és annyi év után ott járok újra,
a sírok közt, hol nincs egy sírkereszt, - sem
márványemlék, csak fű zöldel buján,
és itt-ott felvillan sárgán a pitypang.
Szivemben annyi hála van irántad,
ó, édes anyaföld, te jó, szelíd –
egyként igazságos mindenkivel, óh,
mindenkivel a szálló ég alatt.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése