Ó, mennyit leskelődtem én
az ablaknál a mélybe le,
hogy gyúr-dagaszt a péklegény,
hogy száll a liszt, mint hópihe.
A kemencéből estetájt
áradt a zsongító meleg, -
a szívem egyre-egyre fájt,
azért hogy én is pék legyek.
Fehér kötényre vágytam én,
vonzott a sok-sok kis kosár –
a tészta, mely a tűz ölén
kenyérré válni mélybe száll.
Ó, hol van az a kisfiú?
Még annak lenni volna jó!
S a tél, a kenyérillatú?
Befútta sok-sok évi hó.
A hű kemence öle hí,
álmodni vár a langy meleg –
hogy mint egy angyal szárnyai
a szagok dédelgessenek.
…Köménymag kis félholdja volt
csupán mi ínyemre tapadt –
s most tőle fölszakadt a mult:
sok bűvös, régi pillanat…
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése