Johan Ludvig Runeberg: A hattyú

Leszállt a hattyú szelíden
bíborfelhők alól.
Nyáresti partnál elpihen,
s most mámorban dalol.

Kizengi mind az ős csodát,
mit Észak méhe rejt:
a nappal éjszakákon át
aludni elfelejt.

Az árnyék mély és gazdag ott
nyír- s égerfák alatt,
az öblökből arany buzog
s pezsdülő-friss a hab.

S ha párod ott fönn megleled:
nincs tündéribb gyönyör:
a hűség Északról ered,
s vágyik örökre föl.

Hullámokon halkulva száll
a hattyú éneke:
s párjához símul, néma már,
de mintha zengene:

Nem nyerhet többet földi lény
századokig se tán:
szerettél Észak vad vizén,
s daloltál tavaszán.

/Ford.: Képes Géza/