Asztalomon megállt az idő,
az ég messze repül, elszokott tőle az ablakom is.
S egy hete már, hogy e falak közt cipelem
ihletemet, meg-megmoccanó versfiamat.
Minden idegszálam feszül, mint a zongora-húr,
hogy a pillanatok mikor kerekednek egésszé?
Ó álló-szálló pillanat,
füttyents a fülembe, segíts fürge madárként!
Még ábrándjaim űzöm, de elámul már a szemem:
látom a hangot,
csörren az ablak
s a megrianó résen a szobámba fecske repül!
Mintha csak élne, oly eleven s oly ragyogó!
A dobogó ritmus bátorít engem, úgy hatolok
az időbe viharzón-fürgén, mint a másodpercmutató!
S a szálló látomást tenyerembe fogom: melengeti, mint
puha fészek.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése