Te messze levő kedves, kit egyre közelebb hoz az éj és
egyre távolabb visz a nappal,
ma az álmom, mint valami vegyszer, előhívott az éji
sötétből.
Az Emlékezés
tele holdja alatt
lebegtél könnyedén, mint tüdőm ágain átlebegő
oxigén selymes puhasága,
majd visszavarázsolt, bekapott megint a sötét.
Hajnalhasadáskor
a kakukkok fecsegve-dalolva megszólaltak a völgyben,
visszhanggal visszhang feleselt, betöltve a tájat,
megtelt a hűs levegő újra veled, árny-alakod
ragyogó tüneménye megint fellebegett –
s midőn képed újra eloszlott, száz nélküled árva,
magányos éj mélyeiből fényképemen újra
felragyogott alakod
meztelenül, mint két éjszaka közt a Nap íve.
S a bimbós nárciszok ajka kifeslett, puha csókjuk
ellebegett, lépteidet felidézve
a nap fele szárnyalt.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése