Körülragyogtak az alkonyi fények, mikor ellöktem a part-
tól a csónakomat,
a tóba merült evezőm, a tóba, mely mintha a nap könnyei-
ből volna egy kis csepp.
S mint villám a derült ég magasából,
egy szempillantás úgy sugarazta elém
a Tátra sötét vonalát, váratlanul
felcsillanó fekete konturjait az Alpok fehér háttere előtt,
s aztán vonaluk elmosódott a lejtőkön, a völgyek mentén
elhalványult
s a tengerszem is Lemanban a Semmi ölébe merült.
Fönn a magasban éreztem magamat,
mintha
emelkedő vállaimon
tartanám a lángokba hanyatló horizontot,
s az evezők ritmusa ragadott egyre magával,
ernyesztve-feszítve karom,
mintha a hegyek láncolatát téptem volna szét búcsúzóul!
Eveztem mind szaporábban,
egyre előre,
a távoli célhoz.
Odáig úsztam, hol a tarka szivárvány pezsgett a habon,
a színek mélyéig eveztem,
az ultravörösig s az ibolyántúli sugárig,
a napba felúszó tó
utolsó cseppjéig!
És beugrottam volna a hullámok ölébe,
hogy tovább kövessem az útat,
hogy elérjem a víz
lebegő végét,
hogy megérintsem az ég
meg a víz közös vonalát, amikor
eltűnik-felragyog-eltűnik újra…
S búcsúzva a földtől,
ottan és itthon,
a tátrai bércek alatt, s svájci hegyek közt,
pillantásom szárnya repített,
vitt-vitt, szálltam föl-föl a magasba,
s fénysugarakból építettem házakat álmaimnak,
én, a végtelen űr meg a tér betervezője, a költő!
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése