Esküvőre készült a
fiatal patikárius. Volt mindene, ami a házassághoz kellett, jóképű
menyasszonyka, háza, kertje, valamicske pénze, még ünneplő ruhája is volt, de
az esküvő előtt néhány nappal besurrant egy tolvaj a lakásába, s ellopta a
szebbik csizmáját. Maradt még egy pár, de az olyan kopott s formátlan volt,
hogy abban restelt volna az oltár elé állani.
Elment hát a csizmadiához s kétszeres árat ígért neki, hogyha vasárnap reggel nyolc órára elkészít egy pár csizmát.
Töprenkedett egy darabig a csizmadia, majd kenetesen megszólalt:
- Elvállalom, patikárius uram és Isten segedelmével minden bizonnyal el is készítem. Magam viszem a csizmát a tekintetes úrhoz.
A patikárius megnyugodva tért vissza a gyógyszertárba, a csizmadia pedig, ki ájtatos ember volt, előbb egy sort imádkozott, aztán hozzálátott a munkához s dolgozott nappal, dolgozott éjjel, majdhogy púp nem nőtt a hátán. Meg is lett a munkával vasárnap reggel hétkor, s akkora öröm buggyant a szívében, hogy harsányan fölfohászkodott:
- Kész a csizma, halleluja!
Ahány szomszédja volt, mind meghallotta az örömkiáltást, elsőnek azonban a felesége hallotta meg.
- Miért kiáltod, hogy kész a csizma, halleluja? - kérdezte az asszony.
- Mert soha még csizma ilyen gyorsan el nem készült, s hogy ez a csoda megtörtént, Isten segedelmének köszönhetem, ezért adtam hálát Istennek. Kiáltsd velem te is: - kész a csizma, halleluja!
- Én bizony nem kiáltom! - rántotta meg a vállát az asszony.
- Miért nem kiáltod? - támadt rá a férje.
- Keresztény ember csak szent alkalmakkor fakad ilyen kiáltásra. Pogány az, ki egy csizmát ilyen fohásszal ünnepel.
- Kiáltod velem, vagy nem kiáltod velem?
- Nem én! - makacskodott a csizmadiáné.
Erre a csizmadia vette a lábszíját s pallani kezdte az asszonyt, ki akkora jajveszékelésben tört ki, hogy átcsődítette a szomszéd Kovácsnét. Mikor emez megtudta, miért sanyargatja a csizmadia a feleségét, bíztatni kezdte az áldozatot.
- Ne is mondja, lelkem, mert bizonyára elkárhozik.
Azzal visszament a maga házatájára. Az ura mindjárt megkérdezte, mi végett tombol odaát a rettentő zenebona. Elmondta a Kovácsné híven s még azt is hozzáfűzte, hogy maga sem mondaná, hiába kényszerítené bárki.
- Nem-e? - pattant föl a kovács fenyegetően. - Mondd tüstént, hogy kész a csizma, halleluja, különben megbánod.
De az asszony nem engedett. A kovács fölkapott egy botot s egyengetni kezdte a feleségét keményen. Mihelyt abbahagyta, a Kovácsné jajgatva, szitkozódva átszaladt a szomszéd gombkötőnéhez s elbeszélte, milyen méltatlanság esett rajta.
- Jól tette, lelkem, hogy nem mondta - fakadt ki a gombkötőné - én sem mondanám.
- De bizony mondod! - fortyant föl a gombkötő.
Az asszony nem mondta, a gombkötő felkapott egy kenderkötelet s nagy igyekezettel térítgette jobb belátásra feleségét. A gombkötőné ellökte a férjét magától s rohant a bíróhoz igazságért.
- Bizony én sem mondanám egy koszos csizmára, hogy kész a csizma, halleluja! Ki hallott már ilyet? - méltatlankodott a bíróné.
- De ha én parancsolnám, csak mondanád! - fordult a feleségéhez a bíró.
- Nemhogy kendnek, de még az ország legnagyobb bírójának a kedvéért sem mondanám! - vágott vissza az asszony.
Egy darabig verte a bíró a feleségét, aztán az asszony elrohant, s vitte a gyalázat hírét a jegyzőnéhez. Ez is úgy járt, mint a többi asszony. Nemsokára zengett az egész falu:
- Mondd már, hogy kész a csizma, halleluja! - hallatszott innen is, onnan is. És itt is, és ott is csattogott a bot és sírt az asszony.
Ezenközben nyolc óra elmúlt már, s a patikáriust majd szétvetette az idegesség, hogy esküvőre kellene mennie, s a csizma nincs sehol. Szégyen ide, szégyen oda, felrántotta viseltes csizmáját az ünneplő ruhához s rohant a csizmadiához. Amint benyitott, először a csizmadiát látta, ki még mindig verte a feleségét s a szék mellett a vadonatúj csizmát. Erre fölkiáltott, ahogy a torkán kifért:
- Kész a csizma, halleluja!
- Ládd - mondta a csizmadia a feleségének - a patikárius úr tanult ember, mégsem restelli mondani.
- El is kárhozik a szerencsétlen - szipogta az asszony.
Elment hát a csizmadiához s kétszeres árat ígért neki, hogyha vasárnap reggel nyolc órára elkészít egy pár csizmát.
Töprenkedett egy darabig a csizmadia, majd kenetesen megszólalt:
- Elvállalom, patikárius uram és Isten segedelmével minden bizonnyal el is készítem. Magam viszem a csizmát a tekintetes úrhoz.
A patikárius megnyugodva tért vissza a gyógyszertárba, a csizmadia pedig, ki ájtatos ember volt, előbb egy sort imádkozott, aztán hozzálátott a munkához s dolgozott nappal, dolgozott éjjel, majdhogy púp nem nőtt a hátán. Meg is lett a munkával vasárnap reggel hétkor, s akkora öröm buggyant a szívében, hogy harsányan fölfohászkodott:
- Kész a csizma, halleluja!
Ahány szomszédja volt, mind meghallotta az örömkiáltást, elsőnek azonban a felesége hallotta meg.
- Miért kiáltod, hogy kész a csizma, halleluja? - kérdezte az asszony.
- Mert soha még csizma ilyen gyorsan el nem készült, s hogy ez a csoda megtörtént, Isten segedelmének köszönhetem, ezért adtam hálát Istennek. Kiáltsd velem te is: - kész a csizma, halleluja!
- Én bizony nem kiáltom! - rántotta meg a vállát az asszony.
- Miért nem kiáltod? - támadt rá a férje.
- Keresztény ember csak szent alkalmakkor fakad ilyen kiáltásra. Pogány az, ki egy csizmát ilyen fohásszal ünnepel.
- Kiáltod velem, vagy nem kiáltod velem?
- Nem én! - makacskodott a csizmadiáné.
Erre a csizmadia vette a lábszíját s pallani kezdte az asszonyt, ki akkora jajveszékelésben tört ki, hogy átcsődítette a szomszéd Kovácsnét. Mikor emez megtudta, miért sanyargatja a csizmadia a feleségét, bíztatni kezdte az áldozatot.
- Ne is mondja, lelkem, mert bizonyára elkárhozik.
Azzal visszament a maga házatájára. Az ura mindjárt megkérdezte, mi végett tombol odaát a rettentő zenebona. Elmondta a Kovácsné híven s még azt is hozzáfűzte, hogy maga sem mondaná, hiába kényszerítené bárki.
- Nem-e? - pattant föl a kovács fenyegetően. - Mondd tüstént, hogy kész a csizma, halleluja, különben megbánod.
De az asszony nem engedett. A kovács fölkapott egy botot s egyengetni kezdte a feleségét keményen. Mihelyt abbahagyta, a Kovácsné jajgatva, szitkozódva átszaladt a szomszéd gombkötőnéhez s elbeszélte, milyen méltatlanság esett rajta.
- Jól tette, lelkem, hogy nem mondta - fakadt ki a gombkötőné - én sem mondanám.
- De bizony mondod! - fortyant föl a gombkötő.
Az asszony nem mondta, a gombkötő felkapott egy kenderkötelet s nagy igyekezettel térítgette jobb belátásra feleségét. A gombkötőné ellökte a férjét magától s rohant a bíróhoz igazságért.
- Bizony én sem mondanám egy koszos csizmára, hogy kész a csizma, halleluja! Ki hallott már ilyet? - méltatlankodott a bíróné.
- De ha én parancsolnám, csak mondanád! - fordult a feleségéhez a bíró.
- Nemhogy kendnek, de még az ország legnagyobb bírójának a kedvéért sem mondanám! - vágott vissza az asszony.
Egy darabig verte a bíró a feleségét, aztán az asszony elrohant, s vitte a gyalázat hírét a jegyzőnéhez. Ez is úgy járt, mint a többi asszony. Nemsokára zengett az egész falu:
- Mondd már, hogy kész a csizma, halleluja! - hallatszott innen is, onnan is. És itt is, és ott is csattogott a bot és sírt az asszony.
Ezenközben nyolc óra elmúlt már, s a patikáriust majd szétvetette az idegesség, hogy esküvőre kellene mennie, s a csizma nincs sehol. Szégyen ide, szégyen oda, felrántotta viseltes csizmáját az ünneplő ruhához s rohant a csizmadiához. Amint benyitott, először a csizmadiát látta, ki még mindig verte a feleségét s a szék mellett a vadonatúj csizmát. Erre fölkiáltott, ahogy a torkán kifért:
- Kész a csizma, halleluja!
- Ládd - mondta a csizmadia a feleségének - a patikárius úr tanult ember, mégsem restelli mondani.
- El is kárhozik a szerencsétlen - szipogta az asszony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése