Hallottam én valamikor ezüstös harangszót,
Csengő, bongó mély hangjával a lelkemig hangzott.
Régen volt bár, de azért én néha most is hallom
Megcsendülni, felém szállni, bús őszi fuvalmon.
Hallottam én valamikor hegedű sírását,
Benne a sok szenvedő szív fájó zokogását.
Régen volt bár, de szivembe most is belecsendül,
Dalolgatva csöndes estén égő szerelemről.
Hallottam én valamikor mindenféle szépet,
Azóta a zaj helyébe örökös csend lépett.
Csak a szivem őrizte meg a sok régi hangot,
Hegedűszó búcsúzását, mély szavú harangot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése