Lengyel legenda: A nowogardnói tavitündér

Hajdanában a Nowogardno-tó sokkal messzebbre nyúlott észak felé. Ahol a mostani iskolaudvar egy alacsonyabb és egy magasabb részre oszlik, azon a helyen húzódott a part vonala, és mindjárt az óvoda épülete mellett kanyarodott tovább kelet felé. Grozdziec határában a Nowogardno vize a Kis-tóval egyesült, amely mára csaknem fenékig kiszáradt.

A kéklő víztükörrel övezett Vizes-hát tetején az ősidőktől fogva egy halásztelep volt. Átellenben, az északi parton magányos halászok elszórt kunyhói álltak.

Visomir mindjárt a tóhoz kiszögellő erdő mellett lakott. Ritkán látták ezt a legényt nappal halászni. Az estét rendszerint cimborái körében, az öreg Swietek méhesének remek mézsöre mellett, legényes kvaterkázással töltötte. Késő este tért haza, otthon senki se várta. Összeszedte a halászkészségét, és lement a tó lusta hullámain ringó ladikhoz. Egész éjszaka egyedül halászott. Aztán estig aludt, mint akit fejbe vertek.

Csodálták a merészségét. Más halászok már éjfél előtt kieveztek a partra, és ijedten nézegetve vissza a tóra, iparkodtak hazafelé. Igaz, hogy a víz fölött már nem tünedezett föl az ördög az Akasztottak hegyéről: a csónakba tett kakasok kukorékolása elijesztette, rég átköltözött az olchówi keresztútra, és a halászok rovására elkövetett hajdani csínyjeiről már csak a mendemondák tanúskodtak. A Vízililiomok ölében ellenben megjelent egy tavitündér. Nem tudni, honnan tévedt erre a vidékre. Elrejtőzött az öböl menti csalitban, és csábénekbe kezdett. Jaj volt annak, akit rászedett hangjának bűvös varázsa! A tündér levonta a mélybe, még a holttestét se találták meg soha többé!

A halászlegény eleinte ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Sőt azt mondogatta cimboráinak, hogy ilyen kedves énekszó mellett nagyon is kellemesen telik az ideje a tavon. Tréfálkozott a tavitündéren, és esküdözött, hogy őt ugyan sohase tudja magához csalni. Megjósolták neki, hogy a tündér egyszer mégis tőrbe csalja, de ő rá se hederített.

A gonosz tündér azonban nem hagyta magát. Hogy ilyen érzéketlen hallgatóra talált, egyre lágyabb dallamokat hallatott, egyre zengőbb, bájolóbb szavakat választott, ábrándképeket idézett föl, vágyakat ébresztett, határtalan mámorral kecsegtette a halászt.

Végül egy éjszaka sikerült dalra bírnia az éji homályt és a tavi holdfényt. Visomir hallotta, hogy kezdi elhagyni tréfálkozó kedve. Végső erejét megfeszítve védekezett a dallam ölelése ellen. Hiába! A hangok megváltoztatták körülötte a világot, minden mesévé, valótlansággá, színes, elmondhatatlanul érzékletes álommá változott. Azt se tudván, mit cselekszik, csónakja orrát a Vízililiomok öble felé irányította. Ahogy ezt meglátta a tündér, a gyors sikertől meghökkenve, egy pillanatra abbahagyta az éneklést. Ez az egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy Visomir föleszméljen. Befogta a fülét, és egészen hajnalig mozdulatlan maradt. Amikor a dal elhallgatott, a fáradt legény gyorsan kievezett a partra, és néhány éjszakán nem mutatkozott a tavon. Senkinek sem mesélt arról, ami történt, de észrevették, hogy más időben halászik, és ugratni kezdték. Ez bántotta a büszkeségét.

"Vissza kell térnem a régi szokásomhoz - határozta el. - De hogy győzzem le a dal kísértését?" Megint a fülében zengett a melódia, érezte, hogy többé nem képes ellenállni neki.

Sokáig tűnődött, végezetül kitalált valamit. Agyaggal fogja betömni a fülét. Jó erősen. Olyan erősen, hogy egyetlen hang se hatolhasson át az akadályon. Előbb még gondosan ellenőrzi, így van-e. Aztán kievez a tóra. Hadd fújja azt a csábdalát a tündér! Hadd higgye, hogy még egy perc, és megroppan az ellenállása, mint egy korhadt evező! Csalódni fog, sohase jön rá a fortélyra.

Esteledett. Kelet felől feltámadt a szél, hullámozni kezdett a parti nád. A nyugtalan vízen a rezgő, hunyorgó csillagok tükörképei imbolyogtak.

A tavitündér meglátta a tó közepe felé tartó csónakot. Örvendezett. Mégis visszatért a vakmerő! Már azt hitte, kicsúszik a keze közül, visszahozta a vágyakozás?

Elszomorodott. Életében először. Talán jólesik látnia ezt a deli legényt? Kit csábít, kísért, hívogat majd ezután? Soha többé nem akad már senki, aki éjfél után kievezne a tóra.

Majd bezárkóznak a kunyhóikba, és nyugtalan lesz az álmuk, rettegnek, hogy meghallhatják az énekét. Így lesz már mindörökre, évszázadokig. Ez a legény meg - a vízihínár sűrű fonadékába gabalyodva - ott alszik majd a tó fenekén. De hátha...Hátha nem kísértené?

A hullámokon ringó csónakot nézte. Pillantása elkapta a halász egy mosolyát: önbizalom és büszkeség volt abban.

- És én még sajnáltam! Őt, aki gúnyt űz az öböl úrnőjéből! - Az iménti hangulat szertefoszlott. - Hát jó! Hadd vesszen!

Kiment a partra, leült egy kőre, és kibontotta a haját. Visomir meglátta, és a szája mozgásáról rájött, hogy elkezdte a dalt. A hold megvilágította a tündér alakját. Szőke fürtjein csillagfény ezüstlött.

- Most úgy teszek, mintha hatna rám a varázs - határozta el. - Talán egy kicsit közelebb is evezhetek. Csak ne túl közel, mert akkor leránt a mélybe.

Megragadta az evezőt. Látta, hogy árad szét a mosoly a tündér arcán, aztán meg - amikor megállította a csónakot - hogy vet feléje egy csodálkozó, mit sem érő pillantást, hogy alszik ki a szemében a tűz, hogyan hervad le arcáról a mosoly.

Majd szétvetette a legényes dölyf. Fölállt a csónakban, lábát erősen megvetette a fenékdeszkán, csípőre tette a kezét, és odakiáltott:

- Ni mi van, kisasszonykám? Gyöngécske a te csáberőd, és semmire se mégy az énekeddel! Csábítgathatsz másokat, de engem ugyan nem!...Hanem csinos fehércseléd vagy, ha vízi is. Ki tudja, tán még szeretni is tudsz? Nem ijednék meg, ha egyszer eljönnél a kunyhómba.

Elhallgatott, megragadta az evezőket. A csónak távolodni kezdett az öböltől.

Miről beszélt ez a legény? A szerelemről? A tavitündért düh fojtogatta. Mit nem merészel! Ez, aki a nyomorult emberi nemzetségből származik! A kunyhójába meri hívni őt, mintha afféle könnyűvérű fehérszemély volna! Bár - nem is rossz gondolat: úgy tenni mintha szerelmes lenne belé, éppen ebbe a nagyszájúba. Attól tán meggondolná magát, és visszatérne.

Megint dalolni kezdett. Soha még a földön dal nem zengett ilyen elragadtatottan. Ha Visomir hallotta volna, menthetetlenül odavész. Hanem az agyag jól betapasztotta a fülét, úgyhogy nyugodtan, zavartalanul halászhatott.

Csábítójával eközben különös dolgok történtek. Észre sem vette, mikor szivárgott az ajkáról a szívébe a szerelem. Ismeretlen gyöngédség, majd vágyakozás kerítette hatalmába. Nem ismert magára. Testén-lelkén eluralkodott az érzés. Elhitte a saját dalát, a saját szavait.

Amikor látta, hogy a csónak az északi part felé fordul, a vízbe vetette magát, és utána úszott.

Visomir kilépett a partra. Elégedett volt magával, ráérősen lépkedett hazafelé. Hogy is ne örült volna! Holnap majd eldicsekszik a győzelmével a vizes-háti telep legényeinek. Talán a módszert is elárulja nekik?

Kunyhójához közeledve egy árnyat vett észre az ajtó melletti padon. Közelebb lépett. Nem, ez lehetetlen! A földbe gyökerezett a lába, a szemét dörgölte. Hiszen ez ő, az öböl tündére!

Mielőtt magához térhetett volna, a tündér odafutott hozzá, és átölelte a nyakát.

- Hívtál, eljöttem - suttogta. - Ha úgy tartja kedved, elkergethetsz. Visszamegyek a tóba. Ha meg akarod, veled maradok. Nem lehetek már az, aki voltam. Más lettem, hidd el, kedvesem...

Hosszú hajának nedves fürtjei hullámokként borították el a legényt. Egészen közelről tekintett mély, áttetsző, sötétkék szemébe. Magához vonta.

A hagyomány szerint sokáig élt boldogan az ifjú pár a Nowogardno északi partján álló kunyhóban. Az emberek elkerülték őket, legyőzhetetlen félelmet ébresztett bennük a tündér. De nekik nem is volt szükségük az emberekre.

A szerelmesek ideje gyorsan pereg. Amikor a halász boldog élete hosszú esztendői múltán távozott e világból, a tündér visszatért a tóba. Hiszen ő nem öregedett, és meghalni sem tudott, mivelhogy nem volt emberi lény. De senki sem látta őt többé, és az énekét sem hallották.

Azt beszélik azonban, hogy aki nagyon figyelmesen hallgatja a Nowogardno nyugodt hullámzásának éjszakai neszeit, az kihallja belőlük a suttogását. A tavitündér Visomirra emlékezik, a csendes tóparti kunyhóra, ami szintén nincs már, meg a szerelmük történetére.

/Ford.: Csordás Gábor/