Lett népmese: Hogyan eredt a Daugava folyó

Réges-régen történt ez, öreg időkben, emberemlékezet előtt. Akkoriban még az erdő vadjai, ég madarai dologtalanul éltek, nem kellett gondolkodniuk semmiről, minden magától pottyant az ölükbe. Semmittevésükben és unalmukban sokszor össze is vesztek, egymásnak is estek.

Hogy a sok civakodásnak véget vessenek, elhatározták hát, hogy nagy munkába fognak - megássák a medrét egy nagy folyónak, a Daugavának.

Egyedül az esőhívó madár, a sárgarigó nem akart részt venni a munkában.

- Minek énnekem víz a földön? Elég nekem az ég vize is!

Az erdő vadjai, ég madarai azonban sem sokat tanakodtak, nyomban munkához is láttak. S nem kényszerűségből munkálkodtak, hanem jó lelkiismeretül szerint.

A nyúl szaladt az élen, ő jelölte ki a folyó medrét.

Jól tudja mindenki, hogy a nyúl nem tud egyenesen futni, hanem ki-kitér útjából, vargabetűket ír le.

Azért nem egyenes a Daugava medre, azért olyan cikornyás, kanyargós.

A nyúl nyomában a róka szaladt, bozontos farkával kirajzolta a Daugava partjait.

Medrét a földtúró vakond mélyítette el. A vakond sarkában a borz, ő kiszélesítette a medret.

A medve, mint a legfőbb erősség - hiszen nemhiába tartották a legerősebbnek! - a földet hordta ki a mederből, és felhalmozta a két parton. Máig is látni lehet a Daugava két partján a takaros hegyeket-dombokat, amelyeket a medve hordott.

De munkálkodott a többi erdei vad, égi madár is, ahogy csak erejétől tellett. Elfeledték a marakodást, civakodást.

Amikor aztán végre megásták a Daugava medrét, összesereglettek valamennyien megnézni, milyen folyómedret ástak. Ott derült ki, hogy ki milyen munkát végzett.

A vakond meg a medve olyan buzgón dolgozott, hogy még a földet sem volt idejük lerázni bundájukról.

- Ti voltatok a legserényebbek - mondták nekik az erdő vadjai, ég madarai -, ezért mindig becsülettel viselhetitek munkaruhátokat.

Azóta jár a medve is, a vakond is földszürke bundában.

A farkasnak, aki a mancsával is ásott, agyarával is segített, mindörökre meghagyták fekete mancsát, fekete pofáját. Hadd lássa mindenki, milyen derekasan munkálkodott.

A vadludat is meg a vadkacsát is megdicsérték szorgalmáért. Megengedték nekik, hogy annyit úszkáljanak, mosdózzanak a folyó vízében, amennyit csak kedvük tartja.

A többi madárnak, a lustábban munkálkodóknak csak annyit engedtek meg, hogy ha megszomjaznak, ihassanak a Daugava vízéből.

Az esőhívogató sárgarigó úgy röpdösött, fütyörészett a lombok között, mint régen.

- Olyan szép sárga ruhám van - illegette magát -, hogy ebben nem végezhettem olyan piszkos munkát!

Megharagudtak rá az erdő vadjai, ég madarai.

- A sárgarigó soha nem ihat sem a folyó, sem a tó tiszta vízéből. Oltsa szomját esőcseppekkel vagy harmattal, ami összegyűlik a heverő köveken!

Azóta szenved a sárgarigó a szomjúságtól. És amikor a többi madár vihart érezve, elhallgat, a sárgarigó sírva-panaszolva kiáltoz, hívja, hívogatja, kéri az esőt.

Lusta volt a holló is a munkára, nem tartott a többiekkel. Akkoriban még hófehér volt a tolla. De meghempergett a sárban, nehogy a fehér tolláról észrevegyék, hogy nem dolgozott. Fekete volt, amikor a sárból kikecmergett. Lássátok, gondolta, hogy én is megtettem a magamét, nem a kemencepadkán heverésztem!

És ment volna megfürödni a folyó vízében. De az erdő vadjai, ég madarai észrevették csalafintaságát, és elkergették a folyótól.

Azóta is fekete a holló tolla.

/Ford.: Rab Zsuzsa/