Dagadt a büszkeségtől a krakkóiak
szíve, mikor látták, hogyan növekszik napról napra a piactéren a templom,
amelyet a boldogságos Szűz Mária tiszteletére emeltek. Szemérmes Boleszló volt
akkor a lengyelek ura, Iwo Odrowaz a krakkói püspök. Merészen törtek az ég felé
a falak, magasan, karcsún íveltek az ablakok, felkerült a magasba a boltozat
is, melyet hat oszlop tartott. A harangtornyok vastag fala egyre nőtt,
növekedett, minden nappal magasabb lett. Úgy látszott, az égig fog érni.
A jómódú polgárok olyan templomot
akartak, amilyet még egyetlen városban sem építettek, ezért aztán nem sajnálták
a pénzt, sem a fáradtságot. Két híres pallért, két testvért bíztak meg, hogy
építsék fel a templom két tornyát - a város dicsőségére.
Számtalan templomot, hercegi palotát
épített már a két fivér a nagyvilágban, de igazán csak itt, Krakkóban akarták
megmutatni, mire képesek, itt akartak örök dicsőséget szerezni maguknak. Túl
akarták szárnyalni egymást, mindegyikük magasabb és csodálatosabb tornyot akart
építeni, mint a másik.
A krakkói polgárok örültek a két
fivér versengésének: végre lesz temploma Krakkónak, lesz temploma fiaiknak,
unokáiknak, dédunokáiknak.
Az idősebb fivér építette a déli
tornyot. Széles, erős fundamentumot rakatott, és már előre örült, hogy az övé
lesz a magasabb torony. Övé lesz a nagyobb dicsőség. Észrevette az öccse, hogy
mi történt, de akkor már késő volt: a tornyok magasan álltak, és egyre
gyorsabban nyúltak az ég felé.
Először szomorkodott a fiatalabb
fivér, később megharagudott magára is, a palléraira is, még később
kétségbeesett, hogy elszalasztotta a dicsőséget, végül meggyűlölte a bátyját,
mert azé lesz a szebb torony, s így ő lesz az egész világon a leghíresebb
építőmester.
Látták a pallérok, látták a
kőművesek, hogy valami emészti a fiatalabb fivért, de nem tudtak rájönni, hogy
micsoda, mivel a fiatal pallér
szégyellette bevallani.
Összeszorította a száját, egyre fogyott, egyre sápadtabb lett: egykor vidám,
fürge, becsületes tekintetét a földre sütötte, nem nézett az emberek szemébe.
Rosszat forralt magában.
A tornyok pedig nőttek, növekedtek.
Serényen dolgoztak a kőművesek.
A polgárok szíve örvendezett, mert
hamarosan elkészül az új templom.
De egyszer csak különös hír terjedt
el a városban: eltűnt az idősebb pallér. Már néhány napja nem látták az
építkezésen, otthon nincs, mindenütt keresték, mindenkit megkérdeztek, aki csak
szóba jöhetett, de senki nem tudta megmondani, hogy mi történt vele. Néhányan
azt mondták, biztosan mészégetőknél jár, hogy ellenőrizze, hogyan égetik a
meszet. Mások szerint biztosan a téglavetőknél jár, hogy megsürgesse őket, megint
mások a saját szemükkel látták, hogy az erdőbe indult gerendáért.
Hiába várták: nem tért vissza - állt
a munka a déli toronynál. A polgárok kétségbeestek: ki fogja befejezni a félig
kész tornyot? Az ifjú mester az északi toronynál dolgozik. Olyan tehetséges
mestert, mint az eltűnt, hetedhét határon túl sem találhatnak. Még a tervek sem
kerültek elő.
Szerencséjükre az ifjú mester
felajánlotta, hogy segít rajtuk. Azt tanácsolta, fedjék be a déli tornyot, ő
majd megmondja, mit kell tenni, felvázolja a befejező munkálatok tervét - aztán
majd folytatják az északi tornyot.
A déli tornyot tehát befedték, az
északi meg egyre csak nőtt, gyönyörű lett, mint egy sudár, karcsú menyecske.
Magas tetőt raktak rá, kis tornyokkal díszítették, aranykoronával ékesítették,
hogy már messziről látni lehessen: a templomot Máriának, a Mennyek
Királynéjának szentelték - végre-valahára befejeződött az építkezés.
A torony igazán csak akkor
mutatkozott meg teljes szépségében, amikor lebontották az állványokat.
Vége-hossza nem volt az álmélkodásnak, csodájára járt mindenki, a nép, a
püspök, a herceg. Dicsérték az építőmestert, magasztalták tehetségét, hirdették
dicsőségét.
Csak az ifjú mester nem örült. Sehol
nem lelte nyugalmát, mióta eltűnt a bátyja. Megsápadt, lefogyott,
összeaszalódott: nem jött álom a szemére. Kerülte az embereket, magába
zárkózott. Ennyire aggódott bátyja sorsáért? Az emberek mindenfélét beszéltek.
Voltak, akik látták, hogy éjszakánként bezárkózik kunyhójába, és fennhangon
perel, mintha valakivel veszekedne, mintha valakit meg akarna győzni az
igazáról. Észrevették azt is, hogy a mester gyakran olyan mélyem elmerül
gondolataiban, hogy nem hallja, ha szólnak hozzá. Gyakran viszont olyan vad a
tekintete, hogy becsületes embernek borsódzik a háta tőle. Biztosan sötét
titkot őriz a szívében. Az emberek félni kezdtek tőle, kerülték a társaságát.
Közeledett a templom
felszentelésének napja. Nagy előkészületek folytak. Hetedhét határból
sereglettek a kíváncsiak.
Reggel, mielőtt megkezdődött volna
az ünnepség, de a piactéren már összegyűlt a tömeg, meglátták, hogy a
magasabbik torony ablakában megjelent az ifjú mester. Felbolydult a sokaság,
éljeneztek, tapsoltak.
Az ifjú jelezte, hogy szólni kíván,
és amikor a téren elült a lárma, beszélni kezdett. Először halkan, de aztán
egyre hangosabban szólt. Elmondta, hogy mennyire vágyott a hírnévre, az édes
hírnévre, mely szétröpítette volna a nevét a világ négy égtája felé. De a
bátyja el akarta ragadni tőle a dicsőséget, magasabb, szebb tornyot akart
építeni. És meg is építette volna. De az ő szíve csordultig telt fekete
gyűlölettel, s elhatározta, nem engedi, hogy édesbátyja dicsősége útjába
álljon. És egyszer, amikor napszálltakor kimentek a városfalon túlra sétálni, egy
elhagyott helyen rávetette magát a bátyjára, beledöfte kését, testét a
Visztulába dobta.
A téren néma csend fogadta a
vallomást. Döbbenten látták, hogy elővesz egy hosszú pengéjű kést, és
felmutatja - még alig száradt meg rajta a testvérének vére.
A gyilkos tovább beszélt. Elmondta,
hogy a gaztett után nem volt se éjjele, se nappala: a lelkifurdalás
elhomályosította a dicsfényt, mely körülvette. Mindenütt a bátyját látta...
- Legyen hát vége nyomorult
életemnek! - kiáltott föl, majd keblébe döfte a kést, mellyel kioltotta bátyja
életét, és a torony ablakából a piactérre vetette magát.
Az elszörnyedés moraja futott végig
a téren. Az emberek a szerencsétlen köré gyűltek. Vérben fagyva hevert a
földön.
Így ért véget a krakkói
Mária-templom tornyának építése - még ma is mesélik a polgárok a két fivér
történetét, és látni lehet a kést is, ott függ a Posztócsarnok kapujában, a
templommal szemben a kés, mellyel fivér fivér ellen támadt, s aztán önnön vérét
is kiontotta.
/Ford.: S. Papp Éva/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése