Nem fiatal a háború óta, már
a húsvéttól többé békét se vár:
bár szeméből pitypangokat csihol,
a meglepetés kegyelme, a régi, hol
van már? A férje visszatért, de a Puszta itt
lakik vele, s megdermeszti vonásait.
Korán ébrednek, szótlanul figyelik
a madarak idegen füttyeit,
s ha denevérrel jő az alkonyat,
az eget szétrobbantó gépmorajt
lesik, mivel a zöld Természet hazug,
azóta, hogy el kellett válniuk.
A nap vakít, a búza túl buja,
a nő szeme az erdő fáira
fordul, a súlyosan ingó árnyra, mint, ahogy
a tengert hímzik gleccserpatakok,
derengő sugárral úgy ömlik át
a sűrün a hó-kék harangvirág.
„Ó, alj-növényzet, lét alatti lét,
az elviselhetetlen ég bünét
virágdeltáddal vezekeld le, ó,
jegemből hadd eredjen egy folyó,
s hullassa rá a homályos tengeren át
hideg gyöngédségem sugarát!”
/Ford.: Pór Judit/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése