Kőházakon virágfüzéreket
láttunk növekedni délen.
Fejem mellett pihent a fejed,
és szád is ott volt az enyémen.
Ma olyan nagy a holdfény, hogy sugara
ölelésünk át nem fűzheti,
de a nagy világ olyan kicsi ma,
hogy nem tud közénk állani.
Sziréna búg a szeretők szivén,
harsona zeng, a csend darabokra hasad.
Ha útánad nyúlok, kialszik a fény,
kezem érzi a szögletes tárgyakat,
kőtárgyakat, alvadt vér rögeit…
A virágokon gonosz átok.
Hiszed-e, hogy kezemben a kő kivirít?
Megvárod-e, míg veled átölelem a világot?
/Ford.: Lathor László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése