Mit ér annak az üszkös máglya,
kinél a válás már – szokás?
Azt egy hullám a partra vágja,
elsöpri egy új csobbanás.
Tanuljak, térdre bukva érte,
rabszolganő-alázatot?
Én, kit nem földi anya méhe,
de tenger méhe hordozott?
Kedves, maradj magadra. Rágcsáld
a föld nagy almáját magad!
Figyeld az örvény mormolását,
onnan még hallod szavamat!
Földi lányként elédbe lépve
nem mondom: - Jöjj, isten hozott! –
én, kit nem földi anya méhe,
de tenger méhe hordozott.
Nem, nálunk nem sírnak a lányok,
jó szóért egy sem esdekel.
Halászni én a mélybe szállok –
csónak se kell, háló se kell.
Erőm: az ének. Sokat ér-e –
én nem tudom, csak én, hogy ott
mit ér. Én kit nem anya méhe,
de tenger méhe hordozott.
Egyszer majd elsuhansz felettem
hajón, és emlékezve rám,
azt mondod: - Hableányt szerettem,
Alámerült a hableány…
Korállpalota szövevénye –
ott élsz, haltestű, kárhozott
leány, akit nem anya méhe,
de tenger méhe hordozott.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése