Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd
nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait,
ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegő volt,
ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsőbb ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott
az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt
székeiken, az egyik behunyta a szemét, s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta
a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld
asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé
kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most
távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.
- Van-e még odakünn valaki? – kérdi
vontatott, rideg hangon a szolgától.
- Egy lány – mondja a szolga.
- Hadd jöjjön az a lány.
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde
légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s
megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott
volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a
tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos
termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra
lenne öntve: fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva,
megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
- Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az
elnök közönyösen. ( Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi
iránt.)
A lány megigazítja fekete kendőjét a
fején és mély sóhajjal feleli:
- Nagy az én bajom, nagyon nagy.
A hangja lágy és szomorú, a szívekig hat,
mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben,
elváltoztatva mindenkit és mindent.
A bírák arca nem olyan mogorva többé, a
király képe meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról,
hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
Ott az írás, majd elmondja az: csakhogy
azt még előbb fel kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső
kapcsát s kezeivel benyúlni érte.
Óh, az a csúf kapocs! Ni,
lepattant…leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s
az írás is kihull onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké,
elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.
- Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme
elszaladt az iraton -, Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai
napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével, s
amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő, s a gazdag fekete haj
egy vastag fonata kioldózva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér
liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, mint a bíbor.
- Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi
töredezve. – Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám
pedig így szólt, szegény: „Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele
tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a
szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a
padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik
vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül: „ a törvény törvény.”
Majd újra meg újra végigolvassa az idéző
végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony
következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi
fogságra van ítélve.
A bádogkarika őrült sebességgel kezd
forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az
ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongatást
keltve besüvít a nyílásokon: „ A törvény, törvény.”
A kegyetlen fej helyeslést bólint a
túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a
törvényszolgának:
- Kísérje ön el Bede Annát a fogházi
felügyelőhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul
meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
- Talán valami mondanivalód van még?
- Semmi…semmi, csak az, hogy én Erzsi
vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete
temettük szegényt.
- Hisz akkor nem te vagy elítélve?
- Ó, édes Istenem! Hát miért ítélnének el
engem? Nem vétek én még a légynek sem.
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt „ ez
a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos
kamrában, akkor jött ez a parancsolat a „ félesztendő” miatt, hogy mégis ki
kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta…
Könnyei megerednek a visszaemlékezésben,
alig bírja folytatni:
- Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott
szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent
jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. ( Mert nagyon szerette azt a
Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…
- Mit, gyermekem?
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma
a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti
ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette a félesztendőt.
A bírák egymásra néznek mosolyogva:
„Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is mintha nem volna már olyan
szertartásos hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán
lejjebb, valamit…
- Jól van, lányom – szól halkan és szelíden
-, hanem megállj csak, most jut eszembe…
Széles tenyerét homlokára tapasztja, s
úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban.
Hibás írást küldtünk hozzátok…
Nagy mélázó szemeit élénken emeli fel a
lány az öregre, s mohón szól közbe:
- Lássák, lássák!
Olyan fájós szemrehányás van a hangjában,
hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van
érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a
fején.
- Odafönn másképp tudódott ki az igazság.
Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd
ártatlan volt.
- Gondoltuk mi azt! – suttogá, s kis kezét
szívéhez szorította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése