Nicolaus Lenau: Gyászos ég

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor:
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik a szélben a bokor.

Az ég dörög, haragfekete bánat,
meg-megrándul sötét szemöldöke,
- a szeme remeg így, mielőtt könnybe lábad -
s néha villan a pillák közé.

Most, mintha a láp hűs borzalma kelne,
a köd a pusztán halkan átlobog:
a fáradt égbolt, gyászán elmerengve,
kiejtette kezéből a napot.

/ Ford.: Szabó Lőrinc/