Oscar Wilde: Szerenád

Lágyan fúj a nyugati szél
az aegeumi vizen át:
a kikötő lépcsőinél
vár tyrusi gályám reád.
Jöjj! a vitorla már dagad,
a városban alszik az őr:
hagyd el liliomágyadat,
óh álmaimnak hölgye, jöjj!

De nem fog jönni, ismerem,
nincs láng, amelyet viszonoz
óh kimondani sem merem,
milyen kegyetlen és gonosz.
A nőnek játékszer a szív,
nincs nála fájdalmunkhoz ír,
nem érti, mint sír az ki hív,
s hiába sír, hiába sír!

Óh mondd meg nékem, jó hajós,
arany haja ragyog-e ott?
vagy éji harmat, csillogós
lepi csupán a liljomot?
Jöjj hajós, mondd meg nekem:
az ott hölgyem fehér keze?
vagy csak a fény a vizeken?
vagy csak a csillogó víz-e?

Nem, az nem az éj harmata,
nem a tenger fényes vize:
én édes hölgyem az maga
s arany haja, s fehér keze.
Ó jó hajós, Trójába fel!
feszítsd a vásznat, evezőt!
s görög parttól messze el
vigyük a szép királyi nőt!

Immár a hajnal közeleg,
sápad az ég a nap elől:
hajóra matróz, víg sereg!
óh álmaimnak hölgye, jöjj!
Jöjj, Trója messze partja hív!
Jó hajós, feszítsd vásznadat!
...Óh te, kiért úgy sírt a szív!
Te, kiért egyszer megszakad!

/Ford.: Babits Mihály/