Nincs senki biztos e földön, aki
tudná, mért fájhat a bánat,
csak az ember, ki szivén viseli,
s kire éjjel-nappal támad.
Vagyok, mint szurok-éjbe madár,
ki árván ül meg az ágon,
oly távol a fészek, oly messzi az ég,
s a hó a tájra subát von.
A rozsba még suhogó kasza vág,
még zúg a lomb a sövénnyel,
de már szivem őszét hozza a csép,
s mint erdők, némulok én el.
Egy csillag volt, ki felém ragyogott:
nem húny ki fénye szivemből.
Mert vigaszt várni hiábavaló,
de a szép emlék elegendő.
/Ford.: Tótfalusi István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése