Esti égen arany felleg,
rét-tündérek táncra kelnek,
lombkoszorús vénség csobban
s hegedül ezüsthabokban.
Kisfiú part füzesében
violák közt nyugszik ébren,
s forrásvízből, hallja, csengve
hang kiált az éji csendbe:
"Szegény, játszanod mi haszna?
Kínod tán az elapasztja?
Erdőn, mezőn játhatsz szerte,
isten-gyermek nem leszel te!
Paradicsom boldog éjét,
Éden virágos szegélyét,
fény-angyalok tiszta szárnyát
szemeid meg sose látják."
Zokog a vén, s könnye hullván
elnyeli megint a hullám.
Hegedűszó nem cseng tova
ezüsthabból többé soha.
/Ford.: Tótfalusi István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése