Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
ez a föld, ez az ég, meg a domb,
ahol heverek:
zöld szálak előttem: a fű ring,
a lepke, a nap, gyönyörű mind:
virágok arca mögött a táj
idevillog a bokrok alatt,
nézem, a szöcske merre száll,
nézem, a hernyó hogy harap.
Harap a szív is odabent
s harapja szomjuság:
a szem kószál, örök gyerek,
de a lélek, befele, rág.
Ugy kellene, kellene, kellene már
valami nyugalom, valami
gyönyörű feledés,
amelyben ujra örűlhet a
csalódás és keresés!
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
minden odaki:
szemem madárként járja a fényt
s a színt csokorba köti.
Mi a hegy, vagy az ég neki?
Mintha csak odanyujtanám,
vagy mintha egész elválna, el:
leszalad játszva a völgybe s az ég
kék rétjén hosszan elhever.
Kint szép a világ: Másvilág!
Tűzcsipke a napban a rongy!
Bent sorvadoz a perzselő
szomoru, szomoru szomj.
Halott a szépség idebenn.
Igazi vigasznak már csak a
halál lehetne elég:
de mit ér a halál nyugalma, ha
nem érzem majd gyönyörét?
Kábúlt, pirosfekete bogarak
hevernek a bodza fehér
virágernyőjén, lelküket
altatja nehéz, buta kéj.
Kis testvéreim, nektek is
szomorú volt az ég, a föld?
Unt gyászt fed minden tarka kép?
Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
s a Másvilág csak kifele szép?
Bár volnék részeg, mint virág-
sírjukban a bogarak itt:
vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
aki sír és ujjászületik!
A fekete ég kibőgi magát
s utána ragyog a csend:
de lesz-e megint gyönyörű. gyönyörű
a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
s az egész világ odabent?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése