Isabel meglátott egy szörnyű nagy vadkant,
Isabel, Isabel, még csak meg se mukkant.
A vadkan éhes volt, éppen korgott a gyomra,
Nagy szája csattogott és tátogott a torka.
„De jó, hogy találkozom veled, Isabel,
Hogy vagy? – kérdezte – én most téged megzabel!”
Nyugodt volt Isabel, s látszott, hogy boldog:
Nem is sóhajtott, nem is sikoltott,
Megmosta kezét s máris, pattanva, mint a lapda,
Isabel a vadkant hamm! gondosan bekapta.
Éj volt, sötét, mint a kéményseprő torka,
S Isabellel jött szemközt egy vén boszorka.
Az arca gonosz volt, csupa zsémb, csupa ránc volt,
Elfonnyadt szájában egy mű-műfogsor táncolt.
Mint pléhdobozban vas – csörgött benne a hang:
„Csúf béka leszel most, utálatos varangy!”
Nyugodt volt Isabel, s látszott, hogy boldog:
Nem is sóhajtott, nem is sikoltott,
Csak halkan köhhentett, mint ki beteget ápol –
S varangyosbéka lett a zsémbes vén banyából.
Isabel rábukkant egy óriáslányra,
Isabel ment tovább, ment, még csak meg sem állva.
Ó, milyen ronda volt, szőr-mók a talpa-nyelve –
Egy szeme volt, azt is orra helyett viselte.
„Jaj, de jó – így szólt – hogy találkoztál velem:
Csontod összetöröm, s így lesz majd kenyerem!”
Nyugodt volt Isabel, s látszott, hogy boldog,
Nem is sóhajtott, nem is sikoltott.
„A füled épp jó lesz cicámnak valami levesbe,” –
Mondta – s az óriás fejét gondosan lenyeste.
Isabel beteg lett, s jött hozzá egy doktor,
Ki régóta szenvedett már mindenféle sokktól.
„Tulajdonképp már csak a vizsgálat van hátra,
De mégse vizsgállak meg, mert hátha nátha?
Mégis jó talán, hogy találkoztam veled,
Keverek néhány port és te meg lenyeled!”
Nyugodt volt Isabel, s látszott, hogy boldog,
Nem is sóhajtott, nem is sikoltott,
Összekevert szépen hatot-hetet a porokból,
S mindenféle sokktól legott meggyógyult a doktor!
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése