valahol sohasem jártam, ha boldog is
voltam nagyon – őrzik szemeid csendjüket:
egyet intesz és valami magamba zár,
nem védekezhetem, közel vagy, túl közel, -
de ha rám tekintesz, könnyen kitárulok,
pedig magamba zárultam, mint egy ököl –
sziromként kibontasz engem, mint a tavasz
az első rózsát ( érintve sejtelmesen)
ha mellettem állsz, én és az életem
bezárulunk, csodálatosan, hirtelen,
mint mikor a virág szíve elképzeli
a gondosan mindenhová hulló havat,
e földön semmi sem hasonlít végtelen
törékenységed áramához – alkatod
tájaid színével magához kényszerít,
örök időkre szétszakítva a halált,
( én nem tudom: benned mi nyílik és mi zárul,
de valami bennem szinkronba van vele
szemednek hangja mélyebb minden rózsaszálnál)
s még az esőnek sincs ilyen piciny keze.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése