Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak
annyi délutánját telezengted,
elkísértél most is az utamra,
elkísértél messze idegenbe.
Sokhazájú boldog nyári lelked
beciripelt a csattogó vonatba,
zengett tőled az egész Dunántúl,
zengett a sziklás éj: s azután is,
fent a Karszton, s lent végig a dalmát
szigeteken hű társam maradtál:
idegenbeszédű emberek közt
jó tolmács volt ismerős beszéded.
Aztán jött a tenger, jött a ringó,
sirályszavú, kék bizonytalanság,
négy napon és három éjen által
muzsikás vizekkel laktam együtt,
és mégis, mikor újra parti
ággyal várt az este: mily öröm volt
ablakon át hallani a hangod,
mely a biztos földet énekelte!
A föld fiai vagyunk mind a ketten.
A kanyargó, zord, hegyi vasúton
most is itt vagy, holdfényben, Ragúza
és Mosztár közt, milliószor egy-egy
kis barátom, milliónyi testvér.
Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:
itt hazámat juttatod eszembe,
otthon meg, a budai hegyek közt,
ezt a földet fogod énekelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése