Szabolcska Mihály: Legenda a csatatéren

Általútnál a csatatéren

Magas keresztfa: rajta szépen

-      Pléhből-e vagy fából faragva –
A Megváltó szelíd alakja.
S itt, ahol máskor szent zsolozsmák
Az áhitat szárnyán lebegve

Írt adnak a fájó sebekre.

S a szívet éppé balzsamozzák:

Most e vihar előtti csend

Halált és pusztulást jelent.

S a harcfelek innen és túlnan

Míg hadirendben felvonulnak:

A vén keresztfa közelében

Valami édes érzés,

Imádság, vagy emlékezés,

Mozdul a katonák szívében…

S egy pillanatra, láthatatlan,

Egy imádságos gondolatban,

Eggyé lesz ellenség s jóbarát.

Embernek érzi csak magát,

És felsóhajt mind: „Légy velem,

Őrizz meg engem, Istenem!”

És Krisztus a magasból,

Az együgyű ábrázolatról,

Szelíd jósággal, szánón, szomorún

Tekint alá a nyüzsgő hadsorokra.

S mintha nemcsak a napfény ragyogna

A glórián, a töviskoszorún!

És alkonyattól hajnaliglan

A harcban itt szünet alig van.

Gépek ropognak, puskák feleselnek,

Nincs vége-hossza az ágyúdörejnek,

S ádáz rohammal rontanak

Egymásra az emberfalak!

Csak mire a reggel kisüt:

Csitul el a harc mindenütt.

S ámulva, mind a két felen

Megállapítják: Győzelem!

Estétől virradatig küzdtünk,

S nincs halottunk, se sebesültünk.

Jelentést mind a két fél így tett…

-      Isten csodája megsegített!

Ám, ahol az út összefoly,

A szentjel többé nincs sehol!

Innen és túl kilőtt útjába:

Minden golyó Krisztust találta!

S hét sebe hétszer vért ereszt,

És meggyalázva, összetörve

-      Egy ép szilánk sincs tán belőle -
Oda van végkép a kereszt!