Tompa Mihály: Szarkaláb

Nincs magában élni kedve:
Nőt keresni, kit szeretne
Vagy gyötörne legalább
Elindul a szarkaláb

Gazdag a földnek határa,
Völgy, halom borul virágba:
Könnyü, játszi fúvalom
Repked a zöld lombokon.

Mennyi kellem, mennyi szépség!
A virágok tarka népét
Ifjuság és szerelem
Öleli át melegen.

Vágya vonván szarkalábat,
Szebb virágot merre láthat:
Aprót lépve, délcegen
Jár a síkon, bérceken.

Diszben áll a messze róna,
S ha csak egy virága volna:
Bármi halvány kis virág,
Rabja lenne szarkaláb.

Ámde most, hogy lehet annyi
Szép leány közt válogatni:
Néha hármat is szeret,
Még sem tudja, melyiket?

Mert szerethet, válogathat
Bájosabbnál bájosabbat:
S az a baj: hogy annyi sok,
Aki rája mosolyog. -

A virágok seregében
Kihez szóljon, kire nézzen?
Mikor minden lomb megett
Bűbájos kép integet!

Itt áll a szép büszke rózsa,
Szerelmének lángját szórva:
Ott a bűvös liliom,
Öltözködve gazdagon.

A nefelejts néz szerényen,
Epedés van kék szemében.
Erdő és tó szépei
Vágynak néki tetszeni.

De őt kétség habja hányja,
S szeret sok virág-leányba,
Most ehez fut, majd ahoz...
De nem választ, csak haboz.

Rájok nyájasan tekintget,
Szépeket mond mindeniknek:
És csapongva osztogat
Hűség-esküt, csókokat.

A virágok nem sokára
Ráösmernek szarkalábra:
Akármit beszél nekik:
Rá se néznek, nevetik.

A rózsáról tüske szúrja,
És előtte léborulva
A folyóka szótalan:
A hizelgés hasztalan.

Vidd el innen csalfa szived...!
Ne nyúlj hozzám, összecsíplek!
S csókolódzó ajakán
Égést okoz a csalán.

És a rét virági fogynak,
Vége a tavasz napoknak!
Barnul a lomb, a patak
Medre alját mossa csak!

Ábránd s költészet helyébe:
A valóság s munka lépe:
Víg madárka nem dalol,
Fészkén ülvén valahol.

Bánat gyötri szarkalábat,
Lombja hervadt, arca sápadt:
Mely csapongván, elveszett:
Szánja most az életet!

S néha multján nézve által,
E hazug vigasztalással
Szokta csalni önmagát:
Vígan éltem legalább!