Vittoria Colonna: Nélküled, én Napom...

Nélküled, én Napom, sivár sötétben
bolyongok, és a sok panasz hiába,
nappalom hosszú alkonyat siráma,
végtelen sóhaj, izzó kín az éjem.

S mert az álom csitítja szenvedésem,
ha Ámor húnyhat, és nem űz a vágyra,
mint halott fekszem, ám szívem a gyáva,
felriaszt, nem hagy máshová kitérnem.

Így hát a könnyön kivül mit se látok,
s más mint parázs, mi táplálná a lelkem,
hisz mindenem csak gyötrelem, jaj, átok.

Boldogok már, akik mély sírveremben
porladnak és alusznak örök álmot
s ott várják, hogy a nap majd újra keljen.

/Ford.: Bittei Lajos/