Neked szól, rét, fakó mocsár,
vidrafüvek,
hol kócsag s aranylile száll,
versem, neked.
Neked, te dombi hangatáj,
álomhatalom,
földmélyi lét, tündérhomály:
ezt dalolom.
*
Ismerlek én, troll-tartomány,
éj árnyai!
Rettegve menekültem, ám
még visszahí.
Ismerem, tengerbömbölés,
troll-éneked,
bennem a régi rettegés
zúg fel veled.
Nem enged el, vonz súlyosan
a troll-világ.
Csonttörést távoztass, Uram,
s emberhalált.
Ismerlek én, ismerlek én,
ki elveszett!
Utad az árny-ország felé
vezet, vezet.
Megvívtam már küzdelmemet
sok éven át,
vad kedv, meggörnyedt hát, sebek:
emlék-csaták.
Szegény szellem, körüllebegsz!
Bennem te még
mindig vergődsz, kegyetlen ez
a kötelék.
Tudom: a troll ereje el-
ragad vadul:
forgó csónak, moll-dal, amely
feltör s lehull.
*
De tűnt sírról pacsirta száll
győzelmesen:
tengerről csap felénk a szél,
a friss elem.
S bár minden jaj, seb, rém igaz -
még hinni jó,
és hisszük, eljő a tavasz,
pacsirtaszó!
/Ford.: Görgey Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése