A szívemen kopog egy régi kéz.
Bezártam ajtaját:
"Menj innen, a hangod már nem igéz,
kérlek, menj vissza hát."
"Nyiss ajtót, bús vagyok és fáradott,
éj ül a táj fölött.
Átvándoroltam éjet és napot,
s most, lásd, érted jövök."
A régi kéz kopog türelmesen,
és fájó hangja sért.
"Hát nem nyitod ki, nem vársz már te sem?
Nem kell, ki visszatért?"
"Menj, menj. Én, aki éltem, most alant
halott vagyok, halott."
"Én is" felelt a síró, tompa hang,
s a kéz elhallgatott.
Most csend van, csak a tél sír keserűn,
szél veri a dobot.
A szerelem bolyong az éjbe künn
és többé nem kopog.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése